Előre szólok, hogy hosszú lesz. Tizennyolc részes poszt-sorozat. Történelmi regény lenne, ha tudnék olyat írni. És bár továbbra is vigyázat, mert fikció, történelmet nem csak nyomokban tartalmaz.

1871-ben, a Tung Cse Császár uralmának tízedik évében későn érkezett meg a tavasz Szecsuánba. A márciusi nap hűvösen sütött és a fű még alig dugta ki a fejét a vöröslő domboldalakon. A Dadu vize barnásan csordogált a jéghideg, fekete kövek között. Donggo hala-i Ajan rosszkedvűen nézett véresre horzsolt, megkötözött csuklójára, a lukas talpú bőrcsizmájából szivárgó jeges vízre és a folyóra, aminek a rosszabbik partján kötött ki. Hadifogolynak lenni mindig rossz, de ennyire közel a sajátjaihoz és mégis a folyó másik partján, még rosszabb. A császári előőrsöt meglepték a tajping felkelők, Ajan még szerencsés volt, nem kapott nyilat vagy puskagolyót a testébe, mint legtöbb társa, de elfogták, megkötözték, és a lemenő nap puha fényénél áthajtották a Dadu-folyón. A Nagy Béke Mennyei Királyságának hadserege, ahogy a lázadók magukat még mindig nevezték, menekült, királya hét éve meghalt, fővárosa elesett. Si Dakai, a költő és hadvezér azonban még kitartott, seregének romjait nyugatra vezette, Szecsuán vöröslő földjeire. A császári erők közeledtek, Si Dakai mielőbb át akart kelni a folyón. A tajping tábor még a túlparton volt, de az egymás után befutó csapatokat gyors ütemben zavarták át a Dadun. Donggo hala-i Ajan foglyul ejtői most is az első vonalakhoz tartoztak, átkeltek, és megkezdték a környék felderítését. A császáriakat megkötözték, és a parton őrizték.

Ajant felébresztette a hideg. Éppen elbújt a hold a felhők mögött, a folyón kialudt az ezüstös csillogás. A csizmája nem száradt meg, a lábujjait már alig érezte. Az erdőből bagolyhuhogás hallatszott. A tajping katonák hirtelen felugráltak. Valaki átjött a túloldalról, kétségbeesett ordítozás kezdődött. Ajan nem értette, a lázadók szinte mind fucsieniek voltak, ő pedig csak a pekingi kínait beszélte. Talpra rángatták a többi fogollyal együtt, és elkezdték felfelé hajtani a domboldalon. Az erdőben farkas vonyított. Hátranézett és megértette. A Dadu vize zúgott, kavargott. Jön a tavaszi áradás a hegyekből, késve, de hirtelen. A tajping főerők még odaát vannak, az átkelés lehetetlenné válik. A káröröm csak egy pillanatra suhant át Ajan agyán: ha ők ott ragadtak is, attól ő még fogoly, és a jeges ár végleg elválasztja a császári seregtől. A farkas újra felvonyított. Kékfarkas, gondolta Ajan, maga sem tudta miért, de amikor az első fütyülő nyílvesszőt meghallotta, rájött. Az apja mesélt a kékfarkas játékról, a nomádok lovas erőpróbájáról, és vonyított hozzá, ahogy gyerekkorában hallotta. Emberi hang volt, nem valódi farkasüvöltés. Mongolok. Most már a tajpingok is tudták, hiszen zuhogtak a nyilak, a fütyülők kijelölte célokra. Ajan a földre vetette magát, és az ősöket kérte, hogy védjék meg a vágtató lovak patáitól.

Hamar vége lett. A tajpingok nyilakkal borítva haldokoltak, vagy elmenekültek az erdőbe. A támadók leszálltak a lovaikról, hogy kisebb célpontot mutassanak, és a haldoklókhoz lopakodtak, hogy megöljék és kifosszák őket. „Naiz” – suttogta Ajan, és mutatta összekötözött kezét, barát ő, nem ellenség. A mongol válaszát már nem értette, utoljára nagyanyja beszélt vele mongolul, de a kés a köteleit vágta át, nem a torkát. Aztán felültették egy vezetéklóra, és nekilódultak a folyónak. Megőrültek, át akarnak kelni? De nem volt ereje tiltakozni, aztán már semmi másra sem, csak hogy kapaszkodjon apró lova sörényébe, aki minden erejét megfeszítve úszott a jeges árban. Nem tudta, hogy ért át, de túlélte. Mérhetetlen hálát érzett, nemrég még az örök fogság vagy lassú halál, most meg a szabadság. Huszonhat mongol lovast számolt, de csak két kiszabadított foglyot. Megismerte a másikat, a szakállas félvért. Homlokán sebhely, szeme zavarodottan keresett ismerős arcot a mongolok között, és mintha elmosolyodott volna, amikor meglátta Ajan szakadt egyenruháját. Kiszabadítóik egy különösen alacsony, görbe lábú, ritkás bajszú idősebb harcos elé lökdösték őket. Ezüsttel volt kiverve a mellvértje, és vállán a kékfarkas bundája. Az Altan urag jele, Dzsingisz utódaié. „Barcaan” – mondta, aztán türelmetlenül megismételte – „Barcaan”. Ajan megértette, zálogot kér, hogy majd egyszer figyelmeztethesse a neki tett szívességre. Hogy megmentette az életét.

Kislexikon

Folytatása következik november 7-én.