Michael Sandel a Harvard filozófiaprofesszora, egyben hihetetlenül népszerű előadó és erkölcsfilozófiai bestseller-szerző. Ráadásul olyan disztingvált úriember, aki éppen a demokráciát féltve kritizálja a liberalizmust. Az igazság nehezen megfogható fogalmáról, illetve a piacok káros hatásáról írt könyveit is ajánlom mindenkinek (itt és itt), de most a legfrissebbet szemlézem: The Tyranny of Merit (Az érdem zsarnoksága; New York, Farrar, Straus and Giroux, 2020). Ahogy ezt tőle megszokhattuk, valamilyen nagyon konkrét, aktuális esetből indul a gondolatmenet. Az amerikai elitegyetemeket a közelmúltban hatalmas csalássorozat kiderülése rázta meg. Bizony nem csak a legjobbak kerülnek oda be, hanem hatalmas pénzekért elfogult szülők harmatos tehetségű csemetéi is. Az oktatás fontossága egyrészt mérhető tény, másrészt társadalmi mantra: akkor lesz jó állásod és jó fizetésed, ha jó képzésben lehet részed. Az elitegyetemekre bekerülni egyenlő az elitbe, mégpedig a jövedelmi elitbe bekerüléssel is. Igen ám, de ezek a szupergazdag és szuperkorrupt szülők nem egyszerűen sok pénzt akarnak a gyerekeiknek, hiszen az már megvan. Hanem presztízst, státuszt: aki az Ivy League valamelyik intézményében tanult, az biztos nagyon okos, tehát jogosan az elit tagja. Ez világítja meg a meritokrácia önellentmondását. Messze nem arról van csak szó, hogy az kerül magasra, aki megérdemli, hanem épp fordítva: ha magasra kerültél, az bizonyítja, hogy megérdemelted. De mi is ezzel a baj?

Nyilvánvalóan az, hogy ha az első nem igaz, akkor a másik sem. Márpedig nagyon úgy tűnik, hogy évtizedek óta nem működik a meritokrácia: nem az kerül magasra, aki ezt személyes erőfeszítésének köszönheti, hanem az, aki valamilyen örökölt előnyt tud kamatoztatni. Mert az amerikai társadalom az 1980-as évek óta jóval egyenlőtlenebb lett, sőt sokkal egyenlőtlenebb a hasonlóan fejlett európai társadalmaknál. Az elvileg meritokratikus iskolarendszer pedig nem emeli fel a szegény tehetségeket, hanem újra és újra reprodukálja az örökölt egyenlőtlenséget. Pontosítsunk, hogy ne legyünk méltánytalanok. Igenis nagymértékben csökkentek bizonyos egyenlőtlenségek. Gyakorlatilag megszűnt a nők diszkriminációja az oktatásban. Jelentősen visszaszorult az Amerikában fajinak nevezett egyenlőtlenség: nagyon sok ázsiai, és jelentős számú fekete és latin jár egyetemre. De nem csökkent, éppen ellenkezőleg jelentősen nőtt a jövedelmi egyenlőtlenség. Az elitegyetemekre gyakorlatilag nem járnak szegények. Dacára az ösztöndíjaknak, támogatásoknak. Ez pedig nem csak azért baj, amiért nem jó, ha csak fehérek, vagy csak férfiak vannak együtt: hogy nem ismerik meg a valóság többi arcát, a világ sokszínűségét. Hanem ez a rendszer alapját kérdőjelezi meg: hogyan beszélhetünk érdemről a felvételiknél, ha nyilvánvalóan nem a legtehetségesebbek jutnak be?

Természetesen a probléma gyökerei mélyebbek. Hogyan lehet bármilyen iskolai felvételinél a legtehetségesebbeket kiválogatni? Egyrészt kikerülhetetlen, hogy az eltérő családi háttér esélyegyenlőtlenséget teremtsen. Nyilvánvaló, hogy a jobb státuszú szülőknek több pénze, ideje, képzettsége, motivációja van, hogy gyerekét megfelelően felkészítse, sőt már maga az is különbség, hogy milyen információk állnak rendelkezésére. De ha még mélyebbre ásunk, akkor rájövünk, hogy nem csak arról nem tehetünk, kik a szüleink, de arról sem, milyen tehetséget örököltünk. És a tehetség nem csak intellektuális készség, hanem a szorgalom, a munkafegyelem is az. Nem gondoljuk (bár sokszor ellenkezőleg cselekszünk), hogy valaki tehetne arról, hogy csúnya, és ezért kevesebbet ér és érdemel. De ezt gondoljuk arról, aki lusta. Csavarjunk még egyet a dolgon. Tényleg a tehetséget jutalmazzuk? Hogyan mérjük, melyik tehetség értékes? Manapság leginkább pénzzel. Azért megy mindenki közgazdásznak, mert jól lehet keresni, tehát az az egyetem válogathat leginkább a tehetségek közül. Miért? Fontosabb a társadalomnak, hogy egy tehetséges ember közgazdásznak menjen, mint hogy tanárnak? Összegezve: ha működne is a meritokrácia (azaz nem korrumpálnák a gazdag szülők), akkor sem tennénk mást, mint kiválogatnánk a jó családból és jó génekkel született gyerekeket, akik pont abban tehetségesek, amit aktuálisan a piac nagyobb fizetéssel díjaz.

Jó jó, de mindez csak azért baj, mert nem mondjuk ki? Amúgy rendben lenne, mert hát így működik a piacgazdaság, és annál ugyebár nincs egyelőre jobb? Amúgy sem lenne rendben, de nagyon nagy baj a hazugság. Mert a meritokrácia önigazolást jelent. Aki magasan van, úgy érzi megérdemli és a saját erőfeszítései repítették oda. Éppen ezért, aki mélyen van, nyilván szintén megérdemelte, és erőfeszítéseinek hiánya okozza balsorsát. A butaság lenézése az utolsó megengedett előítélet. Nemcsak butának, de gonosznak tartjuk, aki azt gondolja, hogy a nők, a feketék, a melegek kevesebbet érdemelnek, hátrányos helyzetük a saját döntéseik következménye. De elfogadható, sőt a meritokrácia alapja, hogy a butákról és lustákról így vélekedjünk. Ez a szemlélet elporlasztja a társadalmi szolidaritást. A képzetlenek félelmeit könnyű előítéletnek minősíteni, döntéseiket ostobaságnak. Sőt, le lehet nézni a munkájukat is: „erre mindenki képes”, meg „na ezt fogod csinálni, lányom, ha nem tanulsz”. És Sandel szerint ezzel a nyugati társadalmak a saját fejükre hozták a bajt. A képzetlen és elszegényedő polgártársaink frusztrációja robbanásveszélyessé vált. Nekik, pontosabban a meritokrácia okozta szakadéknak köszönhetjük a Brexitet vagy éppen a most véget érni látszó Trump-elnökséget.