Michael Sandel Mi igazságos … és mi nem? című könyve (Budapest, Corvina, 2012; az amerikai eredeti: Justice. What’s the Right Thing to Do? New York, Farrar, Straus and Giroux, 2009) a Harvardon évekig tartott erkölcsfilozófiai előadás-sorozatából nőtte ki magát. A születési körülmények alapvetően határozzák meg az egész mű szerkezetét: logikája hihetetlenül következetes és világos, érvelése körültekintő és precíz, ugyanakkor mentes az elidegenítő filozófiai szakkifejezésektől, és emelkedetten hétköznapi nyelven íródott. Annak ellenére, hogy minden könyv lényegileg monológ, ezt olvasva mégis egy vita résztvevőjének érezheti magát az olvasó, ráadásul olyan vitának, amelynek aktív résztvevője, ahol felvetései meghallgatásra találnak, kérdéseire pedig válasz érkezik. Sandel rengeteg példával operál, ránézésre lehetetlenül különbözőekkel. Némelyek teljesen elméletiek (Igazságos lenne-e, ha egy kövér embert a száguldó vonat elé löknék, ha biztosan tudnánk, hogy ezzel megállítjuk azt és így megmentjük a síneken odébb gyanútlanul ácsorgó másik ötöt?), mások viszont nem is lehetnének valóságosabbak (Igazságos volt-e, amikor a Katrina hurrikán után a katasztrófa-övezetben a kereskedők felemelték a hiánycikkek árát?). Előbbiek arra valók, hogy érveinket teszteljük: mi is álláspontunk alapelve? Utóbbiak pedig a gyakorlat próbái: ha így és így vélekedünk, tényleg konzekvensen döntünk-e a valóságban is? Mindeközben pedig filozófiatörténeti sétán veszünk részt, szigorúan nem kronológiai, hanem logikai sorrendben.

Sandel kiindulópontja, hogy az igazságosság megállapítására három alapvető módszer létezik: igazságos az, ami a legtöbb hasznot hajtja, vagy esetleg az, amit az emberek szabadon választanak, vagy pedig az, amikor mindenki azt kapja, amit megérdemel. Az első elvet utilitarizmusnak nevezik, és Jeremy Bentham volt a kidolgozója. Világos, hogy ha utilitaristák lennénk, habozás nélkül a vonat elé kellene löknünk szegény dagit. Sőt, nagy valószínűséggel helyben kellene hagynunk a katasztrófa okozta áremeléseket is, hiszen ezzel egyrészt biztosítható a szűkös javak elosztása, másrészt az áremelkedés újabb vállalkozókat csábít a térségbe, ami végső soron fokozza az áru- és szolgáltatásmennyiséget, így növelve az összhasznot. Az világos azonban, hogy ebben az esetben végletesen figyelmen kívül hagytuk az emberi szabadságot és méltóságot. Ha a döntési szabadságot abszolutizáljuk, akkor libertáriusok vagyunk, ennek az irányzatnak jeles képviselője Robert Nozick. Ebben az esetben a dagi megmenekül és a többiek halnak meg, viszont az áremelkedés nekünk is tetszene, hiszen senki sem dönthet a kereskedők helyett, a vevők pedig még mindig dönthetnek úgy, hogy magas áron nem vásárolnak, vagy egyenesen elköltöznek. A szabadság tehát korlátlan, de a méltóság is? Igazságos magunkat rabszolgának eladni, vagy akár egy kannibálnak felkínálni?

Sandel filozófiai sétájának két sztárja, Immanuel Kant és John Rawls arra kísérel meg válaszolni, hogyan egyeztethető össze a szabadság és a méltóság. Eközben igyekeznek azt is bizonyítani, hogy az igazságosság függetleníthető a vallásból táplálkozó erkölcstől. Kant a libertárius szabadságot zúzza porrá: az nem szabadság, ha bármit megtehetek, amire épp vágyom, hiszen a vágyaimat nem magam választottam. Éppen az a szabadság, ha tökéletesen elvi alapon döntök, és nem valamilyen másik célnak alárendelve. Ez az a bizonyos kategorikus imperatívusz: amikor cselekedeteim lényegét (maximáját) általános szabályként lehetne bevezetni, másképpen megfogalmazva, amikor az emberekre a cselekedeteim közben sosem eszközként, hanem célként tekintek. Igazságos tehát, ami erkölcsös, de az erkölcsöt a józan ész szabja meg, nem a vallás és szokás. Rawls viszont inkább elválasztja egymástól az erkölcsöt és az igazságosságot. Az ő kiindulási pontja a társadalmi szerződés: akkor igazságos egy társadalom, ha az alapszabályai olyanok, amilyeneket akkor hoznánk, ha úgy kellene döntenünk, hogy nem tudjuk, milyen szerepet fogunk betölteni a társadalomban, tehetségesek leszünk-e vagy sem, gazdagok vagy szegények, kisebbségiek vagy többségiek. A „tudatlanság fátylán” keresztül mindezt nem látjuk, ezért lesznek a szabályok igazságosak. A piacgazdaság tehát igazságos, mert ez biztosítja a legjobb anyagi lehetőségeket társadalmi szinten, éppen ezért az ezen belül keletkező nagy vagyonok is igazságosak (felszámolásuk ugyanis a rendszert számolná fel), de ettől még nem erkölcsösek: a gazdagok nem „érdemlik meg”, amijük van.

És itt érkezik el Sandel az origóhoz. Miért is rettegünk attól, hogy kimondjuk: az igazságos, ami erkölcsös? Azért, mert a nyugati kultúra a szekularizáció útját járta, és ez az út sikeresnek tűnik, senki sem akar teokráciát, és még kevésbé vallásháborút. Arisztotelészt ilyesmi még nem zavarta. Ő azt állította, hogy igazságos az, ami az embernek jár, ami összeegyeztethető az adott ember és az adott dolog telos-ával, értelmével, lényegével. Ennek megítélése viszont alig objektivizálható, és máris benne vagyunk a felekezeti vita mocsarában. Igen, mondja Sandel, de akár akarjuk, akár nem, ott vagyunk. Az abortuszt lehet ellenezni és engedélyezni, de nem lehet azt állítani, utóbbit világnézetileg semlegesen tesszük: ha az embrió ember, akkor az abortusz gyilkosság, ha tehát az abortusz nem gyilkosság, akkor implicite kimondtuk, hogy az embrió nem ember, semlegességünk pedig oda. Ugyanez igaz a melegházasságra. Lehet támogatni, de nem azért, mert semlegesek lennénk: ha a melegek házasodhatnak, akkor azzal implicite állítunk valamit a házasság lényegéről is. Leginkább, hogy nem a gyereknemzés, hanem a szeretetkapcsolat a lényege, és nem mellékesen azt, hogy méltó a társadalom, az állam ünnepi megerősítésére. Ha ugyanis semlegesek lennénk, akkor nem a melegházasság mellett, hanem az állami házasság ellen érvelnénk (khm, pont ezt tette szerény személyem itt). Sandel következtetése? Ne féljünk az erkölcsi ítélettől! Vállaljuk és vitassuk!

Kolbenheyer kommentpolitikája