Újra egy szépirodalmi mű kerül terítékre: Spiró György Fogság (Magvető, Budapest, 2005) című történelmi regénye. Mégsem fogok esztétikai elemzésbe kezdeni, ezt már sokan megtették előttem. Regényként a Fogság visszhangja kifejezetten jó volt, Margócsy István szerint „nincs olyan irodalmi asztal, ami a Fogság alatt ne szakadna be”. Legyen. Spiró György viszont regényét nem egyszerűen irodalmi alkotásnak tekinti, hanem világmagyarázati kísérletnek is az irodalom eszközeivel. Pontosabban: a regény egyrészt meg akarja értetni az olvasóval, hogyan terjedt el a kereszténység a Római Birodalomban, másrészt ennek példáján keresztül meg akarja magyarázni a jelenkor globalizációs folyamatait, a fejlett világ várható kudarcát a harmadik világgal szemben. Mindez nem az én egyedi olvasatom, Spiró gondolataival fellépett a Mindentudás Egyetemének előadássorozatában is. A regény és az előadás szövegének segítségével szeretnék a következőkben rámutatni arra, hogy az irodalmi metafora könnyen fogságba ejtheti alkotóját, hamis, de legalábbis erősen kétséges következtetéseket vonhat le az általa teremtett képből. Először megvizsgálom, milyen problémákat látok a regény kereszténység-ábrázolásában. Utána pedig bemutatom, miért tartom túlzónak a jelenkorral vont párhuzamot.

Először tekintsük át, hogyan jelenik meg a regényben a kereszténység. Mivel az elbeszélt idő a Kr. u. 1. század, a helyszín pedig Róma, Alexandria és Jeruzsálem, nem meglepő, hogy Uri, a főhős összefut Jézussal. A „kövér ember”, aki „kopaszodott, ápolatlan volt az őszülő, loncsos szakálla” csak annyit mond bambán, hogy „Mondtam nekik, hogy ne csaljanak, de tovább csaltak. Akkor rájuk borítottam néhány asztalt”. Ennyi. Se tanítás, se új erkölcs, se karizma. Évtizedek múltán a Rómába visszatért Uri fia keresztény lesz. „Belém költözött a Szent Szellet” – mondja. Úgy látszik Spirónak nem felet meg a Lélek vagy a Szellem kifejezés, és talán nem vagyok egyedül, ha úgy vélem: a Szellet nem egyszerűen a légneműségre utal (erre jó lenne a lélek is, v.ö. lélegzet), hanem erőteljesen negatív a konnotációja (v.ö. szellent). Valamennyi felvonuló keresztény alak következetesen ostoba és kisszerű (ez utóbbi persze a regény szereplőinek többségéről elmondható, az előbbivel viszont csak a keresztények dicsekedhetnek). Végül a regény végén az öreg Uri és egykori szerelme, Vespasianus császár szeretője és a tömeggyilkosságba torkolló zsidó háború regénybeli kitervelője, Kainisz beszélget a kereszténységről. Konklúziójuk: „Nincs még egy ennyire együgyű vallás a piacon! Őrült háború lesz ebből a zsidóságon belül, ez lesz az igazi zsidó háború, és ki fog szabadulni a zsidóságból ez a téboly, a vesztesek tébolya, és győzni fog, mert mindig a vesztesek vannak többen”.

Tudjuk persze, hogy egy regény szereplőjének véleménye, nem a szerző véleménye. Valóban, Spiró nem fogalmaz ilyen sarkosan az előadásában, de végső soron egyetérteni látszik Urival. A kereszténység alapítója tehát egy tévedésből kivégzett öregember, így kénytelenek vagyunk azt gondolni, hogy minden egyéb a dörzsölt apostolok (főleg Pál) agyszüleménye. A követői pedig leginkább ostoba vesztesek. Nem világos, miért annyira együgyű a keresztény vallás, főleg, hogy a regényben is elég szó esik más vallások gyakorlatáról. Zeusz villámai komplexebbek? És miért egyszerű? Lemondani a közösség javára, sőt mártírhalált halni egyszerű? Valóban hiányoznak a zsidó vallás mindennapi kötöttségei, de gyakorlása sokkal bonyolultabb, mint az ókori politeista kultuszoké, melyek pusztán rendszeres áldozatbemutatást követeltek meg. De legfőképpen: miért veszélyes? Spiró szerint a kereszténység tette tönkre a birodalmat. Mintha a 3. századi válság (éghajlatváltozás, gazdasági hanyatlás, regionalizmus megjelenése, államszervezeti hiányosságok stb.) a kereszténység számlájára írhatók lennének. És mintha nem a kereszténység lett volna a késői Római Birodalom fenntartó ideológiája, nem a keresztény császárság élte volna túl keleten ezer évvel a szimbolikus 476-os bukást, nyugaton pedig nem az egyház tartotta volna fenn az univerzalizmus eszméjét. Tanácstalan vagyok: miért győz egy „vesztes” vallás, és miért varrják a nyakába azt, amihez nincs köze?

Térjünk rá a napjainkkal vont párhuzamra. Spiró előadásában kifejti, hogy a Római Birodalom a mai globalizált világ előképe. Róma a mai USA és Európa, a provinciák a mai harmadik világ, a hellenisztikus kultúra a mai felvilágosult, racionális világkép, a zsidóság és a kereszténység pedig a mai iszlám pendant-ja. A folyamat is hasonló: a felvilágosult centrum toleráns és csupán kereskedni akar, a provinciák viszont benyomulnak a centrumba, beviszik oda türelmetlenségüket, és végül tönkre is teszik. Még konkrétabban: a Nyugat azzal, hogy uralja a világot gazdaságilag és kulturálisan, lehetővé teszi a muzulmánok beköltözését (Európában már megjelentek), akik azonban ahelyett, hogy átvennék a civilizációt, megpróbálják megdönteni azt: ezek lennének az öngyilkos merényletek. Spiró ezt tekinti a birodalmak paradigmatikus emelkedésének és bukásának, utal rá, hogy a történelem többi birodalma is hasonló utat járt be.

Azt hiszem az olvasó már sejti, hogy mi a problémám ezzel a metaforával. Amennyiben a hasonlat egyik fele (az ókori Róma bukása) hamis feltételezés, hiába hasonlít a másikra (a mai Pax Americana-ra): nem jutunk közelebb a megértéshez. Erősen kérdéses, hogy a római felvilágosultság kiket érinthetett az eliten kívül, de az is, hogy a Római Birodalom ténylegesen felvilágosultan igazgatott birodalomnak tekinthető-e. Zsidó diszpóra valóban élt a birodalomban, és valóban fontos szerepet játszott a kereszténység elterjedésében, de a kereszténység nem beköltöző, hanem térítő vallás volt. Az pedig, hogy a római közvélemény (pl. Nero uszítására) „terroristákat” látott a keresztényekben, még nem jelenti azt, hogy valóban azok is voltak, azaz az összehasonlítás az Al-Kaidával meglehetősen erőltetett. A Fogság sok tekintetben nagyszerű könyv. A történelem iránt érdeklődő olvasó részletes felvilágosítást kap az ókori cementről, a különböző pénznemekről, a római gabonaosztás megszervezéséről vagy a jeruzsálemi Templom működéséről. De óvnám attól, hogy a történelmi parabolát elfogadja világmagyarázatnak. Az alexandriai vérengzésben felismerhetjük a varsói gettót, de tovább inkább ne merészkedjünk.