Egy neves büntetőjogásztól azt hallottam, hogy a gyűlöletbeszédet a szabadság és az emberi méltóság elleni bűncselekmények között, a becsületsértés minősített eseteként kéne elhelyezni a Büntető törvénykönyvben (Btk.), és akkor átmenne az Alkotmánybíróság (AB) szűrőjén. Bárándy Gergelyék részben ebbe az irányba indultak, amikor megalkották a gyalázkodás tényállását, amely aztán mégis elbukott az alkotmánybírósági normakontrollon. A lényeg azonban nem ez, hanem a megoldás közvetítette szemlélet.

A tényállás Btk.-beli elhelyezése ugyanis nem csupán jogtechnikai kérdés: azt mutatja meg, miért, milyen alapon gondol üldözendőnek egy cselekményt a jogalkotó. A közösség elleni izgatás tényállása (elhelyezésénél fogva) a köznyugalmat, a társadalmi béke fenntartását szolgálja, ezért is kívánja meg a gyűlöletre uszítás olyan szintjét a büntethetőséghez, amely erőszakcselekmény nyilvánvaló, közvetlen veszélyével jár. Ebben az esetben tehát a kiváltott hatás alapján korlátozza a jog a véleménynyilvánítás szabadságát, nem a tartalom alapján. Az Alkotmánybíróság és a XIX. században megragadt dogmatikus liberálisok úgy gondolják, plurális demokráciában nem is korlátozható a véleménynyilvánítás annak tartalma szerint.

A dolog szépséghibája az, hogy a becsületsértés és a rágalmazás tényállása pontosan ezt teszi. Ezek esetében a feltétel csupán annyi, hogy az elhangzó tény vagy vélemény alkalmas legyen a becsület csorbítására (becsületsértésnél az is, hogy nagy nyilvánosság előtt hangozzon el). Ezek a tényállások a szabadság és az emberi méltóság elleni bűncselekmények között szerepelnek, itt tehát a jogalkotó azoknak a méltóságát védi, akiknek a becsületébe gázolnak, akiket megrágalmaznak. A gyűlöletbeszéd szankcionálásának pontosan ugyanez az alapja. A gyűlöletbeszéddel ugyanis nem az a baj, hogy olyan nézeteket hangoztat, amely a többségnek nincs ínyére (sajnos ez nem is biztos, hogy így van), hanem az, hogy megsérti mások méltóságát. A méltósághoz való jog pedig alapvető emberi jog, amely az Alkotmánybíróság által felállított értékhierarchiában megelőzi a szabad véleménynyilvánításhoz való jogot, ezért is érthetetlen, hogy az AB miért biztosít mégis abszolút védelmet az utóbbinak.

Az emberi méltóság ugyanakkor nem valami elvont eszme, amit csupán szép lelkünknél fogva kell védenünk, akár egyes politikai szabadságjogok rovására. Az emberi méltóságnak része az is, hogy az ember emelt fővel élhessen hazájában, gyomorgörcs nélkül mehessen az utcára. A gyűlöletbeszédet tehát nem azért kell szankcionálni, mert civilizálatlan ostobaság, hanem azért, mert megnyomorítja mások életét.

Visszatérve a becsületsértés, a rágalmazás és a gyűlöletbeszéd viszonyára: hogyan lehetséges az, hogy ha egyetlen emberről állítom azt, hogy az illető bűnöző (rágalmazás) vagy nagy nyilvánosság előtt hazaárulónak, idegenszívűnek nevezem (becsületsértés), akár egy évig terjedő szabadságvesztéssel is sújtható vagyok, ugyanakkor, ha azt mondom, hogy minden cigány bűnöző, minden zsidó hazaáruló, idegenszívű, akkor az égvilágon semmilyen retorzióra nem kell számítanom? Nem sérül ugyanúgy egy cigány vagy zsidó identitású ember méltósága, ha ilyen minőségében becsmérelik, mint ha más okból? Dehogynem! Csakhogy a gyűlöletbeszéd nem egy, hanem több ember méltóságát sérti. Ebből azonban, a józan ész szerint, nem enyhébb, hanem súlyosabb szankciónak kéne következnie.

Az Alkotmánybíróság, az SZDSZ, a Fidesz szerint nem. Persze ha ők egy az egyben elvetik a tartalom szerinti korlátozást, az védhető álláspont. Ez esetben azonban követeljék a másik két tényállás eltörlését is, és soha többé ne indítsanak becsületsértési, rágalmazási pereket az őket becsmérlők ellen.

A gyűlöletbeszéd elleni bevett érvelés tehát teljesen értelmetlen, ráadásul az önkényuralmi jelképekről szóló határozatban maga az Alkotmánybíróság is megbontotta a tartalom szerinti korlátozás ellen küzdő saját érvrendszerét, amikor így fogalmazott: „A szóban lévő jelképeknek minden korlátozás  nélküli,  nyilvános,  szabad  használata a jelen történelmi  helyzetben az emberi személy  méltóságát  tisztelő, ezért  a  gyűlölet és agresszió eszméit elítélő,  a  demokrácia értékei mellett elkötelezett minden személyt súlyosan sért,  és különösen  sérti  a  nácizmus és a  kommunizmus üldözötteiét. Magyarországon elevenen él a köztudatban és az üldözéseket túlélők közösségeiben a tiltott jelképekben sűrűsödő mindkét eszme emléke és a jelképek használata mellett elkövetett minden bűn; ezek nem merültek feledésbe. Közöttünk élnek a súlyos sérelmet szenvedett személyek és hozzátartozóik.  A jelképek használata felidézi a még közeli múltat az akkori fenyegetésekkel, az embertelen szenvedéseket, deportálásokat és halált hozó ideológiákat”. Érthetetlen, hogy miért felejtette el mindezt, amikor a gyűlöletbeszédről döntött.

A tényállás megfogalmazásánál persze körültekintően kell eljárni, a Bárándy-féle javaslat feltehetően valóban nem felelt meg a jogbiztonság követelményének, ezek a problémák azonban kiküszöbölhetők (más országokban, pl. Finnországban sikerült működő tényállást alkotni). Kérdés ugyanakkor, hogy a büntetőjogi szankcionálás jó megoldás-e. Én azt gondolom, hogy a megfelelően következetesen és kreatívan alkalmazott közérdekű munka büntetés, alternatívaként pedig a jelentős mértékű pénzbüntetés kellő visszatartó erővel bírhat, és nem is csinál mártírt az elkövetőkből (a szabadságvesztés büntetés alkalmazását ezért és más okokból is helytelennek tartanám). A feszültségek kibeszélése persze fontos és kívánatos folyamat, azonban a megalázottak és meggyötörtek méltóságának és nyugalmának védelme ezt megelőző, elsőrendű feladat és kötelesség.

A téma és a javasolt szemléleti fordulat kapcsán szólni kell néhány szót Navracsics Tiborról, politikai barátairól és a vörössel és ezüsttel hétszer vágott történelmi lobogóról is. Amikor ugyanis Navracsicsék az elítélés helyett megvédték az árpádsávos zászlót, igazuk volt abban, hogy ez egy történelmi zászló, amit állami ceremóniákon is használnak (bár erről lásd kolbenheyer írását). Noha erős bennem a gyanú, hogy a lobogtatók között kisebbségben vannak az Árpádház-fan középkorászok, nem is ez a baj, nem az a fontos, hogy ők mit gondolnak, mit éreznek. Hanem hogy azok mit gondolnak, mit éreznek, akiknek ez a zászló életük legnagyobb, kitörölhetetlen tragédiáját jelenti. Navracsicséknak semmiből nem állt volna, hogy elítéljék a zászlót, és híveiket arra kérjék, más díszletek közt magyarkodjanak. Cinikus módon nem ezt választották, és ezzel lemoshatatlan bűnt követtek el.