Nem csak választások közelednek, de maga a magyar pártrendszer is átalakulóban van. Ez adta az aktualitását annak, hogy egy politológiai szakkönyvet ismertessek. Enyedi Zsolt és Körösényi András Pártok és pártrendszerek (Osiris, Budapest, 2001) című műve egyetemi tananyagnak készült, de ez pusztán a nagyon aprólékos, ezért áttekinthető szerkezeten, az alapos és pontos hivatkozásokon és bibliográfián, illetve a hűvösen pártatlan nyelvezeten látszik. Olvasni ugyanis kifejezetten jó és érdekes ezt a könyvet. Jellegénél fogva meg sem kísérlem bemutatni az egészet. Vannak részek, amik egész egyszerűen nem érdekelnek, mint a pártszervezetek vagy a koalíciós elméletek. Mások viszont annyira érdekesek, hogy legalábbis külön posztot érdemelnének, mint a pártok története vagy a választási rendszerek és azok hatása a pártrendszerre. A könyv legnagyobb hiányossága, hogy mivel elsősorban az európai szakirodalmat összegzi, szinte meg sem említi Magyarországot. A posztban ezt a hiányt fogom pótolni szerény eszközeimmel. Három kérdéskört emelek ki: a politikai törésvonalakat, a pártcsaládokat és a pártrendszereket, és megpróbálom Enyedi és Körösényi összefoglalója alapján Magyarországot is elhelyezni. (Az egyszerűség kedvéért csak a számottevő magyar pártokat veszem számításba, azaz a parlamenti MSZP-t, SZDSZ-t, Fidesz-KDNP-t és MDF-t, valamint a parlamenten kívüli Jobbikot).

Mik is az európai politika főbb törésvonalai, azaz azok a jellemzők, amik megkülönböztetik a fontosabb pártokat egymástól? Ilyen a vallás, illetve a vallásosság: sok helyütt keresztény pártok állnak szemben liberálisokkal és szocialistákkal. Van ahol a felekezeti különbség is létrehoz pártokat: katolikusokat és protestánsokat. A magyar helyzet sajátossága, hogy a társadalom vallásosságát a kommunista évtizedek jelentősen megváltoztatták, illetve a vallási szubkultúrákat feloldották (az egyházi intézményrendszer szétverésével). De a törésvonal létezik: a keresztények (főleg a katolikusok) többsége Fidesz-szavazó (a volt KDNP-től „átirányítva”), míg tipikus szélsőjobbos szubkultúra a fundamentalista protestantizmus. Törésvonal lehet a nyelv és az etnikum. Az előbbi Magyarországon egyértelműen nem az, de nagyon is az a szomszédos államokban (RMDSZ, MKP). Utóbbiban van potenciál, ha a cigányság politikailag aktivizálódik. De az, hogy egy párt mennyire „nemzeti”, nagyon is fontos törésvonal. A harmadik törésvonal a város/vidék ellentét, ami általában a modernizációhoz, illetve a tradíciókhoz való viszonyt is jelenti. Magyarországon ezt sajátosan Budapest/vidék ellentétként lehet leírni (jóllehet utóbbiban százezres nagyvárosok is vannak), az SZDSZ pl. tipikusan fővárosi párt. Végül törésvonal lehet az osztályellentét, bár már nem a hagyományos munkás/középosztály megoszlásban, hanem az egyik oldalon a versenyszféra, míg a másikon az állami szféra dolgozói állnak kiegészülve az állami transzferek kedvezményezettjeivel. Ez leginkább a Fidesz és az MSZP szembenállására igaz, még ha politikájuk nem is mindig igazodik ehhez. Én kiegészíteném a felsorolást egy sajátosan magyar, pontosabban közép-európai törésvonallal: ez pedig a múlthoz való viszony, értve ezalatt mind a kommunista diktatúrát, mind a világháború előtti autoriter rendszert.

Melyek a főbb európai pártcsaládok, és vannak-e magyar tagjaik? A baloldalon nálunk csak szociáldemokrata párt létezik, az MSZP. Erre a családra a nagy állami transzferek támogatása jellemző, bár a 80-as évektől inkább csak azok szinten tartása az esélyteremtés érdekében, de további növelése nem. Magyarországon csekély kihívást jelent az Európában erősebb újbalos és zöld mozgalom, és hiányoznak a kommunisták is. Bázisuk egyre kevésbé a fogyó munkásosztály, inkább középosztályi párt. A jobboldal zsúfoltabb. Uralkodó pártja a kereszténydemokrata családba tartozó Fidesz-KDNP. A kereszténydemokrácia a jobboldalnak a centrumhoz legközelebbi része, hiszen az újraelosztás kérdésében pl. köztes az álláspontja. Ma már általában nincs felekezeti jellege, de értékrendje kötődik a valláshoz. Jellegzetes gyűjtőpártok, a középosztály és a munkásosztály körében is vannak szavazóik. A konzervatív pártcsalád a szabadpiacot, a magántulajdont és a törvényes rendet támogatja. Általában versenyben áll a kereszténydemokráciával, azaz egy országban nem lehet mindkettő jelentős. Ez tehát az MDF. Tipikusan középosztályi, világi, de nem antiklerikális pártok, bár az MDF ennél közelebb áll(na) az egyházakhoz. A harmadik jobboldali pártcsalád a szélsőjobb: globalizációellenes, erősen nacionalista, sőt etnicista, a törvényes rend védelmét hirdető programmal. Valójában a mérsékelt jobboldallal verseng a szavazókért, míg az ősellenség baloldallal a kölcsönös egymásra mutogatás miatt „szükségük” van egymásra. Laza szavazótáborában sok a munkás, és főleg férfiak. A Jobbik csak abban különbözik európai testvéreitől, hogy az antiszemitizmustól sem mentes. A centrum pártcsaládjai közül nálunk hiányoznak az agrárpártok (az FKgP ilyesmi volt, de kimúlt). A liberális pártok ideológiailag a baloldalhoz (kisebbségek és egyéni jogok védelme), gazdaságilag a jobboldalhoz (piacpártiság) hasonlítanak. Lehetnek jobboldali liberálisok (a minimális állam hívei), vagy baloldaliak (a kiterjesztett emberi jogoké), az SZDSZ egyértelműen az utóbbi csoportba tartozik. Középosztályi rétegpárt.

A törésvonalak és a pártcsaládok esetében néhány magyar sajátosság mellett azért könnyű volt megtalálni az európai párhuzamot. Nehezebb ezt megtenni a pártrendszernél. A pártok száma és jellege alapján Magyarországon mérsékelt pluralista pártrendszernek kellene lennie, azaz a német modellhez hasonlítana a legjobban. Ebben két nagy néppárt küzd kis szövetségeseivel a politikai váltógazdaságban. Nincs olyan centrumpárt, amely állandóan kormányon lenne, a centrumerők is besorolhatók valamelyik oldalhoz. A verseny éppen ezért centripetális, azaz befelé, a középre húzó, az ideológiai ellentét inkább csökkenőben van. A két fő törésvonal a vallásosság, amely halványul, és a gazdasági kérdések, melyek pedig megegyezéssel rendezhetőek. A valóság azonban jobban hasonlít a polarizált pluralizmusra: centrifugális verseny, növekvő ideológiai távolság. Pedig nincs erős centrumerő, és csak a Jobbik tekinthető rendszerellenes pártnak, de támogatottsága egyelőre nem jelentős. A háború előtti Németországra és a háború utáni Franciaországra volt ez jellemző, de ott egyrészt léteztek kétoldali (kommunista és fasiszta) szélsőséges erők, melyek koalícióképtelenek lévén felelőtlenül ígérgethettek, másrészt pedig egy kormányzásra „ítéltetett”, de a kormányzásban felőrlődő centrum. Mi akkor a magyarázat? Két ötletem van. A legfőbb magyarországi törésvonal a múlthoz való viszony, ez pedig még mindig nem halványul. Ennek eredménye viszont az, hogy csak kívülről nézve nincs rendszerellenes párt, belülről nézve a két nagy kölcsönösen annak tartja a másikat. A másik pedig, hogy a váltógazdasággal együtt járó felelősség még nem alakult ki, a pártok kevésszer kormányoztak, így az ígérgetés továbbra is lehet felelőtlen.

Politikai rendszerünk tehát javíthatatlanul európai, de most nem csak a „szokásos” történelmi elcsúszással, hanem a kommunista évtizedek torzító hatásaival együtt. Ja, a címben feltettem egy kérdést. A válasz: igen.