A hősöket mindig a körülmények teszik hőssé. Ha a körülmények nyugodtak, az nem a hősök, hanem a középszerűek korszaka. Aztán elkezdenek romlani a körülmények, és a középszerűek még mindig ragaszkodnak a kényelmes élethez. És akkor egyszerre kitör a válság, és előjönnek a hősök – sokszor épp a középszerűekből tör elő a hős.
Nagy Imre hősiessége nem abban áll, hogy a kommunista diktatúra ideje alatt belső ellenzéket képzett, majd miniszterelnökként megpróbálta enyhíteni a Rákosi-korszak legsúlyosabb bűneit. Ugyanis bár igaz, hogy a hatalom részeseként a jó irányba terelte az országot, azért mégis csak a hatalom fontos szereplője volt, és ez életszínvonal és politikai siker szempontjából meg is érte neki. Éppen annyira nem lett volna muszáj Rákosi begyűjtési miniszterének lennie 1951-ben, mint Horn Gyulának 1956-ban segíteni a forradalom leverésében.
‘56-ban természetes volt, hogy Nagy Imre a forradalom mellé állt, ettől sem vált még hőssé. Hőssé válni sohasem könnyű, de sokszor egyszerű, ahogy 1956-ban is világos volt, hogy mit kell tenni. 1957-ben, a forradalom leverése után viszont nem lehetett könnyű átlátni a helyzetet. Kádárék azt akarták, hogy könnyen átlátható legyen: legitimnek akarták mutatni a hatalmat, és el akarták tüntetni azokat, akik ezt nem fogadják el. És ez az a pont, ahol Nagy Imre hőssé vált. Bár az életébe került, nem tért vissza ahhoz a megalkuváshoz, amelyet a világháború utáni zavart években választott.
Azáltal, hogy nem mondott le a miniszterelnökségről, és nem ismerte el Kádár János kormányát, a kommunista hatalom önmagát tette illegitimmé. Egészen odáig választási csalások és terror segítségével bár, de sikerült a jogfolytonosságot fenntartani a kormányok között. Nagy Imre hősiessége egyike a forradalom azon elemeinek, amelyek élete végéig nem hagyták békén Kádár Jánost és a kommunista rezsimet. Egy másik hasonló elem volt Bibó István kiáltványa, amely az ENSZ-ben ismétlődő vétózást kényszerített ki a Szovjetúnió részéről.
Nagy Imre valóban hős volt, és a körülmények – elsősorban a Szovjetúnió érdekei – tették hőssé. De van olyan helyzet, amelyben nincs ilyen hatalmas külső erő, amely emberek millióinak tönkretételére épülne. 1989-ben a Szovjetúnió már haldoklott, és kiengedte a Vasfüggöny mögül Magyarországot. Nem volt igazi válság, ‘56-hoz hasonló, ezért nem voltak hősök sem. A ‘80-as évek során a külső behatás csökkenésével párhuzamosan az MSZMP, hogy hatalmát megőrizze, engedte, hogy reformtörekvések induljanak el a párton belül, azaz közeledni kezdett a demokratikus erőkhöz. Ezzel párhuzamosan a demokratikus erők is egyre inkább előjöhettek az illegalitásból. A „rendszerváltozás” pontos kifejezés. Sokan vettek részt a rendszer megváltoztatásában, de mindkét oldalról.
Ám ez nem az MSZMP bűneit, hibáit, felelősségét, hanem a demokratikus ellenzék erényeit csökkenti. Húsz év távlatából világos, hogy a mai parlamenti pártok a régi rendszer beidegződéseit, korrupcióját, szerkezetét örökölték. Azáltal, hogy az MSZMP újratemette, majd a Legfelsőbb Bíróság rehabilitálta Nagy Imrét, valójában saját magát legitimizálta egy olyan, eljövendő jogrendben, amelyben Nagy Imrét hősnek tekintik. Húsz évvel ezelőtt a régi rendszernek valóban vége volt már, de az új rendszer mégsem volt olyan új.
És még ma sem az. Az ügynökök listáját még mindig csak kis csomagokban lehet megismerni. Már abból, hogy csak most került nyilvánosságra az újratemetésen résztvevő ügynökök listája, világos, hogy ügynököknek kellett lenniük az újratemetésen. És csodák csodája – július 6-án, Nagy Imre rehabilitációjának húszéves évfordulóján nem lesz főbírónk.
Erkölcsi oldalról nem sikerült rendesen megkezdeni ezt a demokráciát, és a Harmadik Magyar Köztársaság első húsz éve most már mindig erkölcsi dilemma marad. Ebből a szempontból sem a Fidesz, sem más parlamenti párt nem megoldás, de az elvileg tiszta alapokkal indult Jobbik még annyira sem. A mostani pártok mind tartalmazzák a rendszerváltás megalkuvását, vagy ha épp azt nem, akkor nácik. A közélet megtisztítása – ahogyan a Második Világháború után Németországban – évtizedekig el fog tartani. Addig, ahogyan Nagy Imre nem ismerte el a folytonosságot az ‘56-os forradalom és Kádár János uralma között, úgy kell próbálnunk megszüntetni a ‘89 előtti és utáni rendszer közti folytonosság minden átkát. Ehhez egyetlen eszközünk van: az a jól-rosszul működő demokrácia. Nem vagyunk hősök, de ne legyünk középszerűek sem. Most egy kis munka következik.
