A történettudomány újabban divatossá váló irányzata a történeti demográfia. Nyilvánvaló, hogy a népesség növekedése és csökkenése nem egyszerűen következménye a történelmi eseményeknek, hanem maga is aktív alakítója, szoros összefüggésben a társadalmak egyéb aspektusaival. A demográfia egyik alapműve Massimo Livi-Bacci A világ népességének rövid története (Osiris, Budapest, 1999, az angol eredeti: A Concise History of World Population, Blackwell, Oxford, 1992) című könyve, ami történelmi példák sokaságával bizonyítja a demográfiai kutatások szükségességét. A természetes szaporulat egyrészt a szülések gyakoriságától és a nők termékeny időszakának hosszától függ, de mivel a történelem nagy részében az utódok 30-50%-a nem érte meg a reproduktív kort, ugyanilyen súllyal esik a latba a halandóság. A népesség növekedését a halandóságot meghaladó szaporulat biztosítja, de ez elérhető mindkét mutató magas, illetve alacsony volta mellett is. A történelem nagy részében a természeti erőforrások komoly korlátot jelentettek a növekedés előtt, de a népesség száma önmaga is befolyásolta azt. A túl kicsi népesség instabil, pl. nem biztosítja a párválasztás zökkenőmentességét. A túl nagy viszont felerősíti a járványok veszélyét, így összeomláshoz vezethet. Nézzünk először két történelmi példát arra, hogyan befolyásolhatja a népességet a környezet hirtelen megváltozása, majd kettőt arra, hogy hogyan befolyásolhatja a környezet alapvető korlátja, végül helyezzük ezeket elméleti keretbe.

Amerika felfedezése és benépesítése mind az őslakosság, mind a betelepülő európaiak számára a környezet nagyfokú megváltozását jelentette. Az őslakosok életterét először, és talán legalapvetőbben nem is annyira az idegen emberek, mint az idegen mikrobák megjelenése alakította át. Mint már egy korábbi posztomban is leírtam, a behurcolt himlő, kanyaró és tífusz ellen az őslakók nem rendelkeztek védettséggel, és tömegesen haltak meg. A karibi szigetek teljesen elnéptelenedtek, de Mexikó lakossága is akár a hatodára is csökkenhetett az első másfél évszázadban. A betelepülők viszont demográfiai expanzióba kezdtek. Ennek legszélsőségesebb (és talán legjobban feldolgozott) példája Francia-Kanada (Quebec) esete. Franciaország mindössze kb. 15.000 kivándorlót bocsátott ki (a kb. 18 millió lakosból, v. ö. Anglia 380.000 kivándorlója a mindössze 6 milliós lakosságból), akiknek is csak a harmada alapított családot az Újvilágban, napjainkra azonban ebből 6,5 milliós népesség alakult ki. A döbbenetes mértékű szaporulat okai sokrétűek: a bevándorlók korábban házasodtak, ezzel megnyújtották a termékeny időszakot; minden özvegyasszony férjhez ment újra a nőhiány miatt; mindezek miatt jóval több gyerek született; az alacsony népsűrűség miatt kicsi volt a fertőzésveszély; a szinte korlátlan erőforrások miatt kielégítőbb volt a táplálkozás; ezek miatt magasabb volt a várható élettartam, ami megint csak a termékeny időszak növekedését eredményezte. Ráadásul maga a kivándorlás egyfajta szelekciós mechanizmus volt: jórészt fiatal, egészséges, vállalkozó kedvű emberek népesítették be Amerikát.

A korlátos környezet legszemléletesebb példája a sziget. Vizsgáljuk most meg, hogyan reagált Írország, illetve Japán a 18-19. századi népességnövekedésre. A növekedés okai nagyon hasonlóak voltak: a mezőgazdaság termelékenyebbé válásával a családi parcellákat tovább lehetett osztani, többen illetve korábban házasodhattak, és így több utód született. Írországban ezt alapvetően a burgonya bevezetése tette lehetővé, míg Japánban új technikákkal a termőterületet sikerült megnövelni. Az eredmény alakosság megháromszorozódás-megnégyszereződése másfél évszázad alatt. Maguk a korlátok azonban eltérően jelentkeztek, és a reakció és a következmények is mások voltak. Írországban 1846-ban kitört a burgonyavész, amit tömeges éhhalál, illetve kivándorlás követett. A sziget elvesztette népességének kb. a felét. Japánban viszont a korlátok csak fokozatosan érvényesültek a megművelhető területek elfogyásával, amire a társadalom egyfajta „születésszabályozással” (abortuszokkal és csecsemőgyilkosságokkal) reagált. Ezzel sikerült a népességnövekedést megállítani, mielőtt katasztrófa következett volna be. Bár Japán esete bizonyos tervszerűséget is mutat, a társadalmak több tényezőt nem tudnak befolyásolni: ilyen a hirtelen élelmezési válság (pl. burgonyavész), vagy éppen a menekülő utak megléte vagy hiánya (pl. amerikai kivándorlás lehetősége).

A gazdasági teljesítmény és a népesség összefüggését régóta vizsgálják. A klasszikus elmélet Thomas Malthus-tól származik a 18. századból. Eszerint az erőforrások korlátozottak, ezért ha a népesség nő, akkor az egy főre jutó termelés csökken. Ezen az újítások sem segítenek, mivel azok hozama szükségszerűen kisebb (pl. a magasabban fekvő, frissen feltört földeké), illetve a népességnövekedés úgyis felemészti azokat. Ha egy társadalom nem tesz semmit, akkor előbb-utóbb beleütközik a természet „pozitív fékjeibe”: éhínség lesz, járványok, háborúk törnek ki. Ezek lecsökkentik a népességet a fenntartható szintre, és kezdődhet minden elölről. Ha ezt el akarjuk kerülni, akkor „megelőző fékeket” kell kialakítanunk: szabályozni kell a szaporulatot, pl. a házasság későbbre halasztásával. A 20. században aztán Ester Boserup fogalmazott meg egy alternatív elméletet, már az ipari forradalom hatásait is vizsgálva. Ő úgy találta, hogy a növekvő népesség kényszeríti ki az intenzív technikák alkalmazását, amik jóval nagyobb termelékenységet is eredményezhetnek, és általában újabb munkaerőigénnyel lépnek fel, amit aztán a növekvő népesség ki is elégít. A népesség stagnálása tehát gazdasági hanyatlást eredményezhet. Szerinte mindkét nagy ugrást, a letelepült mezőgazdaságot, illetve az iparosítást is a növekvő népesség kényszerítette ki: az új technikák alkalmazása kezdetben csöppet sem volt vonzó, de a népesség nyomása éhezéshez vezetett.

Korunk kihívásai némileg mások. A harmadik világ népességrobbanását a fejlett világ bizonyos technikáinak átvétele tette lehetővé, így nem követi automatikusan technológiai ugrás. A fejlett világ viszont népességcsökkenéssel küzd, amit számszerűleg a bevándorlás enyhítene ugyan, de a kulturális konfliktusok elriasztanak ettől.