Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

A szőke fiút nem Tibornak hívták. Tibor a barátja volt, akivel az egyetemen ismerkedett meg. Rögtön érettségi után került a szőke fiú a fővárosba, a szó szoros értelmében elanyátlanodva, ahol örömmel és látható megkönnyebbüléssel csatlakozott Tiborhoz, aki pesti volt, kötött pulcsikat hordott, pipázott és ismerte a divatos kocsmákat. Mindez azonban csak később fogalmazódott meg benne ilyen világosan, egészen pontosan azután, hogy az új barátjával az első tanév utáni nyáron meglátogatta Szarvason az ott tanuló volt gimnáziumi osztálytársát, aki nagy várakozással nézett a találkozás elé, de utólag – négyszemközt – zavartan vallotta be a szőke fiúnak, hogy arra nem számított, hogy két Tibort fog vendégül látni. Ez azért mellbevágó volt, sőt mi több: megalázó. És akkor hirtelen egész más fényben látta az egész előző évet.

Tiborral nagyon hamar a legjobb barátok lettek. Együtt jártak órákra (vagy lógtak róluk), együtt vizsgáztak, együtt mentek moziba és kocsmába, ugyanazokat a könyveket olvasták, még a világról alkotott, fiatal korukra oly jellemző módon igencsak határozott véleményük is teljesen megegyezett. Elválaszthatatlanok voltak. Mindez még rosszabb lett, amikor januárban Jénába, az akkoriban éppen az utolsókat rúgó NDK-ba utaztak, hogy a második félévet az ottani egyetemen töltsék. Azokban az időkben a testvéri országok között szokás volt az ilyen cserekapcsolat. A szőke fiú pár hónap után másodszorra került vadidegen környezetbe, ráadásul most az egész évfolyam egy kollégiumban lakott, azaz a többiek előtti megfelelési kényszer tovább erősödött. És ez még jobban összeforrasztotta őt Tiborral.

Szobatársak lettek, azaz ugyanazt ették és ugyanazt a zenét hallgatták, közös dezodort használtak és közös doboz cigit szívtak. Tibor továbbra is – sőt, talán még inkább – küldetésének tekintette, hogy bevezesse az élet sűrűjébe a szőke fiút. Így aztán együtt stoppoltak, így járták be a környéket. Együtt utaztak fel Berlinbe, mentek át az akkor még létező nyugati szektorba, és kértek szállást jobb híján egy Krisna-templomban. És persze egyszerre lettek szerelmesek is, kibe másba, mint két sülve-főve együtt lévő barátnőbe. Ebből az alkalomból együtt hevertek szótlanul a fűben a hegyoldalon, együtt hallgattak ír kocsmadalokat és Mozart Requiem-jét, és együtt, mi több azonos modorban írtak édes-bús szerelmes verseket. Együtt sütöttek rántott sajtot szalmakrumplival, amikor ebédre hívták rajongásuk tárgyait (vagy alanyait?). A szőke fiú feszülten figyelte, hogyan ér el Tibor sikert a maga választottjánál, és próbálta eltanulni a módszert.

Az egyik közösen ellógott óra anyagát a szőke fiú dobogó szívvel kérte el a gyönyörű, mosolygó lánytól. Ő megígérte, hogy délután áthozza a fiúk szobájába. Tibor ekkor már járt a másik lánnyal, és éppen házon kívül volt vele. A szőke fiúnak mindene remegett, amikor próbálta előkészíteni a terepet a nagy találkozáshoz. Amikor a lány végre csengetett és az ajtó kinyílt, nehéz volt eldönteni, ki lepődött meg jobban. A szobából a Lacrimosa dallama hallatszott, az ajtóban pedig ott állt a szőke fiú Tibor szürke pulcsijában és égő pipával a fogai között. A lány mosolygott, kezébe nyomott egy füzetet és már ott sem volt.

Mindez végigpergett a szőke fiú fejében, amikor volt gimnáziumi osztálytársa a két Tiborról beszélt. És persze megértette azt is, hogy korábban mások nyilván két Attiláról vagy két Viliről beszélhettek, ha ő került szóba. A szőke fiúnak azóta nincs legjobb barátja. A kaméleon önmagában, egy üveglapra helyezve csak egy ronda gyík. De így legalább senki sem nézi faágnak vagy kőnek.