Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Bergmann apuka már bánta, amit tett. Nem is tudta eldönteni, mi volt a rosszabb. Az, ahogy Garamvölgyi apuka nagy kutyaszemekkel, szinte a fülét lobogtatva mondta: „Hogy én mennyire irigyellek! Mond, milyen érzés volt? Meg sem ijedtél? Annyira bátor vagy!”. Vagy pedig az, ahogy Kelemen anyuka leereszkedő mosollyal közölte: „Azt ugye tudod, hogy a létrára teljesen felesleges volt felmásznod? Rá is van írva: három méter az előírt távolság …” Az, ami a történés pillanatában fordulatnak, megváltásnak tűnt, így utólag nem bizonyult másnak, mint a kálvária betetőzésének, egyszerűen a szenvedés magasabb szintjét érte el. Mert Bergmann apuka számára korántsem voltak felhőtlenek az óvodás évek.

A család reggeli időbeosztása úgy alakult, hogy legkisebb gyermeküket, Boldizsárt mindig Bergmann apuka vitte óvodába. Az odautat nagyon szerette: végigbeszélgette és nevetgélte apa és fia, megtárgyalva a világ nagy dolgait. A probléma a délutánokkal volt. Ugyanis ő is hozta haza Boldizsárt a délutáni alvás után. Hamar kiderült, hogy ez már nem maga a boldogság, Bergmann apuka szabályos gyomorgörcsökkel közelítette meg nap mint nap a kisdedóvó közintézményt. Az első év maga volt a kínszenvedés. Nagyjából minden másnap fagyos mosollyal fogadta Éva néni, az óvoda turbékoló gyöngyszeme: „Ma is csőtörés volt.” És azzal Bergmann apuka kezébe nyomott egy nejlonszatyrot benne a nedves és bűzlő ágyneművel. Boldizsár ma is bepisilt. Senki nem tudta, miért. A gyerekorvos azzal nyugtatta a kétségek közt őrlődő szülőket, hogy ő még nem látott pelenkás vőlegényt. Valójában senki sem izgatta magát nagyon, és Boldizsár tényleg leszokott a bepisilésről egy év múlva, csak épp Éva néni nem mutatott semmilyen hajlandóságot arra, hogy a baleseteket ne valamilyen szándékos gonoszságnak, ellene irányuló megalázási kísérletnek tartsa, és aztán ennek megfelelően reagált is rá.

A következő év nyugodtan indult, és Bergmann apuka már kezdett reménykedni, hogy véget értek megpróbáltatásai. Csalatkoznia kellett. Halotta, hogy az óvónők gyakran panaszkodnak Endrére, erre a hiperaktív kisfiúra. Aztán egyre gyakrabban hallott otthon Boldizsártól is Endréről. Kezdtek balsejtelmei lenni. Ebből még baj lesz. És lőn. Az egyik napsütéses májusi délutánon, amikor beért az oviba, Éva néni a szokásosnál is rettenetesebb, farkasvigyorba hajló mosollyal fogadta. Szinte a fogai között préselte ki a szavakat: „Bejönne, apuka? Mutatnék valamit …” És beinvitálta a hideg verejtékben fürdő Bergmann apukát a csoportszobába, majd félrehajtotta a falvédőt. Körülbelül három méter hosszúságban és egy méter magasságban a festékréteg szabályosan le volt kaparva a falról. „Tudtam, hogy nem véletlen, hogy az Endre és a Boldizsár olyan csendesek mostanában. Készültek valamire. Mondja, otthon is le szokta kaparni a falat?” – sziszegte Éva néni. Hazafelé menet Boldizsár bömbölve vallotta be, hogy valóban Endre ötletére és vezényletével az utóbbi két hétben szisztematikusan lekaparták a falat, de mindig csak akkor, amikor Éva néni nem volt éppen ott.

Innentől kezdve egyre több gond lett Boldizsárral, legalábbis Éva néni így látta. A büntetése pedig mindig az lett, hogy kiküldte a csoportszobából az öltözőbe. Boldizsár nagyon unatkozott, és ebből lett a még nagyobb baj. Az utolsó óvodai napon Bergmann apuka azzal a titkos reménnyel érkezett, hogy ha a mai napot megússzák, akkor a két nyári hónap már maga lesz a nyugalom. De amikor meglátta Éva nénit és a bömbölő Boldizsárt a kapuban, már tudta, hogy az ég most sem volt kegyes hozzá. „Apuka, van fúrója? Nincs? Akkor sürgősen kérjen kölcsön egyet!” Éva néni tajtékzott. Boldizsár ugyanis unatkozott az öltözőben, ahova azért került, mert ebéd előtt szaladva ment ki kezet mosni, ezzel borzolva a nevezett óvodapedagógus már amúgy is dúlt idegeit. És aztán unalmában húzózkodni kezdett a fogasokon. Míg az egyik a fejére nem szakadt. Így aztán Bergmann apuka másnap fúróval felszerelkezve ment az óvodába, és Éva néni árgus pillantásaitól kísérve szerencsétlenkedett, míg felszerelte a falra élete első fogasát.

Így indult a következő év. Az első nap vidáman beszélgetve vitte Boldizsárt az óvodába. Belépve az épületbe feltűnt neki, hogy sötét van, majd enyhe füstszag is megcsapta az orrát. Nem lévén különösebben gyakorlatias ember, nem tulajdonított nagy jelentőséget neki. Aztán meglátta a csoportszobában Éva nénit, amint a szoba közepén, egy létra mellett áll kétségbe esetten, kezében egy poroltóval. Az egyik fénycső a mennyezeten kis, kékes lánggal lobogott. Bergmann apuka dermedten nézett körül. De ők voltak az elsők, senki más nem volt se közel, se távol. Neki kell megoldania a helyzetet. Remegve vette át a poroltót, nagy nehezen megtalálta, majd két kézzel rángatva kihúzta a csapszeget, felkapaszkodott a dülöngélő létrára, ésmegnyomta a poroltó karját. A földön ülve tért magához, mindenét elborította a szürke por, a poroltó mellette hevert és békésen sziszegett. Sosem akart hős lenni, és a következő napok bebizonyították, hogy milyen igaza volt.