Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

G. Pál tanárképzési igazgatóhelyettes annak ellenére lett a Galaxis császára, hogy végül is sosem volt Bornemissza Gergő. Hogy ezt a látszólagos paradoxont feloldjuk, vissza kell utaznunk az időben (nem, nem, az egész történet azért mégsem lesz sci-fi …) az ún. létező szocializmus világába, amikor is G. Pál még gyerekként (és természetesen szakáll nélkül) Eger városában élt a szüleivel. Talán pont a történelmi helyszín tette, mindenesetre a csillogó szemű, fekete hajú fiúcska jelentkezett Bornemissza Gergő szerepére. Akkoriban ugyanis – ezt ifjabb olvasóink kedvéért szúrjuk közbe – nagy divatja volt a romantikus, kosztümös filmeknek, melyek kicsiny népünk vérzivataros, ámde mégis dicső múltját ábrázolták a szájtáti közönségnek. A szereplőválogatás jól sikerült, de G. Pál hiába várta a rendező levelét, amelyben felkérte volna őt a szerepre. Csak évekkel később tudta meg, hogy a levél megérkezett, de őt szerető és féltve óvó szülei úgy gondolták, hogy túl nagy megterhelés lenne a fiú idegrendszerének a filmszerep, és az esetleges siker sem tenne jót a jellemfejlődésének.

G. Pál iskolái befejeztével a pesti bölcsészkaron folytatta tanulmányait és élte bonviván életét. Ekkor növesztette dús, fekete szakállát, ami egész életében különleges ismertetőjegyévé vált, ekkor szerezte be első kalapját (még nem a később oly híressé vált pepitát) és mellényét, hiszen öltözködésére mindig is sokat adott, hogy egy kollégája kifejezésével éljünk, gigerli volt. Olyan pályát választott, ahol eme tulajdonságait bőven tudta kamatoztatni, ahol deszkaemelvényen gesztikulálhatott, jellegzetes orgánumát kieresztve lenyűgözhette közönségét: tanár lett. Pályája megérdemelt módon meredeken ívelt felfelé, mígnem az ország egyik patinás gimnáziumának tanárképzési igazgatóhelyettese lett. Közben megnősült, gyermekei születtek, majd nőttek fel, akik mindketten művészi pályát választottak, mintha csak örököltek volna valami ilyesmit apjuktól. G. Pál ezen sosem gondolkozott el mélyebben, de valahogy mindig is érezte ott legbelül, hogy ennél sokkal több szunnyad benne. A sors megjelölte őt, és csak az alkalomra vár.

Az alkalom pedig el is érkezett. Az iskolában filmfesztivált rendeztek, és néhány fiú filmszalagra álmodta a Galaxis császári családjának intrikáit, miszerint a jogos trónörökös származásáról mit sem tudva egy primitív bolygón tanárként tengeti az életét, de sorsa utoléri, és ő azt beteljesítve legyőzi nemtelen ellenfeleit. Volt benne minden, titokzatos találkozások és pillantások, kétértelmű szóváltások, lopakodás a félhomályban, rettenet és döbbenet, tűzharc a halálkommandó ellen, de legfőképpen egy tragikus hős feleszmélése és diadala a világ felett. A főszereplő személye adta magát: G. Pál túljutott már ugyan hamvas ifjúságán, de remekelt, sőt lubickolt a rászabott szerepben. Az iskola megtelt a film plakátjaival, melyekről a főhős szigorú tekintete pásztázta a járókelőket. A bemutató kirobbanó siker lett, G. Pál szakálla és kalapja divatőrületet teremtett, a folyosókon párás tekintetű diáklányok sikolyai között vonult, mit vonult, siklott emelt fővel, diadalmasan mosollyal tágas termeibe. G. Pál tanárképzési igazgatóhelyettes úgy érezte, hogy helyükre kerültek a dolgok, a világ megismerte őt igazi (és nem csak valódi) mivoltában.

És akkor G. Pál tanárképzési igazgatóhelyettes felébredt.