lidokain vendégposztja

A magyar társadalmi viszonyokat vizsgálva sok egyéb mellett egy igazán fájó kérdést is fel kényszerülünk tenni: nevezeten azt, hogy valóban állami kézben van-e még az erőszak-monopólium. Norbert Elias a fogalom stabilitásának szerepét – az adómonopóliummal karöltve – a nyugati civilizáció egyediségének zálogaként értékeli. Nietzcshe az állami erőszak-monopóliumban az erőszak kivonását látja a társadalmi térből, illetve a viselkedés hozzáigazítását a társadalmi környezethez. Ezen kommentárokat kiértékelve beláthatjuk, az erőszak-monopólium ténye nem kevés szerepet játszik az állampolgári szabadságjogok garantálásában, hiánya pedig beláthatatlan társadalmi konfliktusokhoz vezethet, negatív utópiával élve végső esetben anarchiához. Adódik a kérdés, mégis mik lehetnek azok a tényezők, melyek a fogalom funkcionális meggyengülését okozhatták, és mit tapasztalhatunk mindebből mindennapjainkban.

A szélsőséges retorika az állampolgári létbiztonság meggyengülésének okát kétségtelenül a cigányságban látja. Egyedi események – megjegyzendő: valós – tényeken alapuló kiemelésével, az immáron adott médiafelület segítségével a népcsoport, mint a genetikailag determinált rossz elleni módszeres uszításuk immár korántsem mondható parttalannak. Paramilitáris szervezetük ugyan kényesen ügyel arra, hogy távol tartsa magát az erőszak bármely formájától, de észre kell vennünk, hogy amit tesz, az talán sokkal károsabb ennél. Hiszen az erőszak alkalmazása esetén a jogállam retorziótól sem egyre gyarapodó, a bíróság elleni szóbeli fellépéstől sem visszariadó szimpatizánsaik, sem ellentmondásos tevékenységük törvényellenességét firtató, és immáron az ügyet Strasbourg hatásköre alá vonni kívánó jogértelmezőik sem siethetnének segítségükre. Működésükkel azonban azon egyének agresszióját legitimálják, akiknek az igazságszolgáltatásba vetett hite amúgy is gyengének mondható. Persze ennek korrelációja nem törvényszerű, ám megosztani kívánt tapasztalom némileg tán alátámasztja mindezt.

Ma délután a hármas metró Klinikák megállójában először egy kolduló cigány etnikumú asszonyra, és két hozzá tartozó gyermekre, majd nem sokkal később két, szélsőjobboldali politikai identitását látszólag is felvállaló fiatalemberre lettem figyelmes. Mindez megszokott életkép fővárosunkban, a probléma jelen esetben ott kezdődött, amikor szereplőink interakcióba léptek egymással. Ugyanis a két fiatalember, bármilyen erre felhatalmazást nyújtó irat, illetve megkülönböztető jegy- azaz sem a BKV biztonsági szolgálatának formaruháját nem viselték, és nem is igazolták jelvényükkel, hogy annak szolgálatában álltak volna- nélkül távozásra szólította fel a kéregető hölgyet és a gyermekeket. Szavaiknak nyomatékot adva, pár hangos szóval reagálva az asszony azon felvetésére, miszerint kinn havazik, egészen a kijáratig kísérték őket.

Az esettel kapcsolatban számos kérdés vetődik fel: vajon számon kérhető e a két fiatalemberen attitűdök, avagy ők csak trendeket követnek? Amennyiben trendeket követnek, kik felelősek azok kialakulásáért, és kiknek áll érdekében az önrendelkezés elvének gyakorlatba történő átültetése? Meddig, milyen cselekményekre terjedhet ki ez az önrendelkezés? Az önrendelkezés mely formáira terjedhet ki a többségi társadalom közömbössége? Végül pedig mik azok a tendenciák, amik az irányba mutathatnak, hogy az igazságszolgáltatás hitelességének megítélése – megelőlegezvén azt a hipotézist, hogy pillanatnyilag nem az – újra függetlenné válhat az egyes társadalmi törésvonalaktól?