Tegnap remek volt, mozizott a család, az eheti klasszikust, az Avatart néztük meg, három dimenzióban. Bár lelkesedem mindenféle technikai dologért, valahogyan most került először sor arra, hogy eljussak egy 3D-moziba. A kissé koszos, szemüveg mellett nehezen használható és életlen polarizációs szemüvegen keresztül tényleg hihetetlen volt a film. Érdemes megnézni mindenkinek, aki jól szórakozik az emberhez hasonló tökmeztelen zöldanarchokommunista űrlények Disney-filmes romantikus történetén. Tényleg remek volt. Viszont egy érdekességre felhívnám olvasóink figyelmét, ami érdekes lehet a jövőbeni 3D-filmélményeik kapcsán.
Az ember szeme képes absztrakcióra: képes kétdimenziós képből következtetni a térbeli eredetire. Ilyenkor nem is zavarja, hogy a fényképek az éles kontúrú tárgyak mellett homályos területeket is tartalmaznak. Hiszen az a háttér, vagy előtér. Na de ennek vége, amint 3D-megjelenítésre kapcsolunk. Az ember szeme ugyanis térbeli látás esetén arra van berendezkedve, hogy minden éles. Nem egyszerre, de ha valamire ránézünk, a szemünk azonnal arra fókuszál. Ha nem sikerül valami miatt (például a tárgy túl közel van), az igazán rossz érzés.
A filmnél azonban az operatőr már eldöntötte, hogy mikor mi legyen éles. Hiába nézünk az életlen területre, az nem lesz élesebb, a szemünk pedig - mivel térbeli látásnál ehhez szokott - továbbra is kétségbeesetten próbál ráfókuszálni, persze hasztalan. Úgyhogy a térbeli filmet úgy érdemes nézni - és ki ösztönösen, ki direkt, biztosan erre jut végül -, hogy automatikusan megpróbáljuk megtalálni azt a pontot, amire a film készítői az élességet állították. Így a film vezeti a szemet, sokkal direktebben, mint a hagyományos moziban. Az életlen részletek elsikkadnak, valóban hátteret alkotnak, és ez akár a műértelmezést is nehezítheti. Ezzel együtt valóban páratlan élmény a térmozi. Majdnem annyira, mint a sztereó zene.
