Szolg. közl.: Valami megint nem ment a bloghun, ezért a kései feltöltés: itt a reggeli cikk.

Versenyfutásban vagyunk az évmilliókkal. A cél az örökkévalóság. Az emberiség megpróbál mennél több anyagot energiává alakítani, mennél több energiát felhasználni, és mennél több embert gyártani, akik aztán további anyag-energia-felhasználás-folyamatot hajtanak végre. Közben szervezési (ideológiai) okokból háborúkra kerül sor, vagy pusztán az anyagfelhasználás miatt a Föld készletei kiürülnek, és a kiégett otthon helyett új földet kell keresni, új világot kell alapítani. Mint Aeneas Trójából, úgy menekülünk majd el a Földről, megkerüljük a Naprendszert, és letelepedünk. Aztán kezdődhet újra a folyamat. Csakhogy mindennek vége szakad egyszer, és sosem tudhatjuk, mikor tör be valami új, félelmetes veszedelem, mondjuk valami bazinagy meteor. Történt is pár ilyen; volt, hogy a dinoszauruszokra tett ez káros hatást, máskor pedig csak egy hatalmas szibériai erdő tűnt el. És persze hogy mi lehet az a félelmetes veszedelem, arról igen keveset tudunk.

Az űrkorszak hajnalán a sci-fi-írók megteremtették a világűr meghódításának illúzióját. Könyveikben lehetséges a csillagközi utazás, és a Világegyetem tele van más élőlényekkel. A legtöbb műben szó sem esik az energiafelhasználás végéről, a pusztításról, amely az életet jellemzi; ezt a problémát éppen a végtelen és teljesen szabad utazási lehetőségek orvosolják. Ahogyan mindenféle pajzsok és hasonló szerkezetek szolgálnak mindennemű természeti veszély elhárítására. A sci-fi-nek nem tipikus témája a természeti katasztrófa.

Pedig két alapvető irányra van szükség az űrkutatásban: az utazás és a katasztrófaelhárítás fejlesztésére. Az Egyesült Államok kutatói már sikeresen eltaláltak egy üstököst - és ahogyan az az Újhazában lenni szokott, nagy hollywood-i filmcímből vették a technológia nevét: Deep Impact. Elvileg ilyen eszközzel fel lehet robbantani egy esetleg túl nagy meteort. Persze kérdés, hogy hogyan veszünk észre elég messziről egy ilyen kődarabot.

Az utazással kapcsolatban nagyobb problémák is vannak. A fénysebesség távolról sem volna elegendő akár csak a mi galaxisunk körbejárásához sem. De egyelőre a fénysebesség törtrészét sem közelíti meg semmilyen tervezés alatt álló űrjármű. A hipertér és a teleport nagyon szépen hangzik, de érdemes belegondolni, hogy már egy számítógép házán belül is problémákat okoz a fénysebesség elégtelensége, és ezen sem sikerül maradéktalanul úrrá lenni. (Vegyünk egy félméteres kábelt, melyen 600 MHz gyakorisággal cserélődnek az adatok. Ehhez az elektronoknak 300 millió métert kell megtenniük másodpercenként, ami durván megegyezik a fénysebességgel. Ma pedig már a netbookok lebutított Atom processzorai is 800 MHz-en pörögnek, energiatakarékos üzemmódban.)

Most a NASA három űreszköz kifejlesztését támogatja. A háromból csak egyet épít meg. Az egyik egy Hold-szonda, amely kapcsolódhat az Apollo-program felújításának ötletéhez: lehetséges, hogy ismét rendszeresen járnak majd emberek a Földhöz legközelebbi égitest felszínén. A másik űreszköz a Vénuszt kutatná - ez mostoha körülmények között gyarapítaná a Világegyetemről szerzett ismeretek halmazát. A harmadik pedig egy kisbolygóról szerezne mintát - úgy, mint a Deep Impact, csak nem pont úgy, hiszen kisbolygóról anyagot hazahozni még senkinek nem sikerült.

Melyik megoldást érdemes választani? A terméketlen Hold gyarmatosítását és átalakítását gigantikus űrállomássá? A Vénusz megismerését? Védekezést meteorokkal szemben? Nyugtalanító, hogy miért csak egy ilyen programra van pénz, mikor ilyen kutatásokon múlhat az emberiség jövője. Márpedig az ilyen programokban mindig van ismeretlen tényező, és rengeteg tere van az emberi hülyeségnek - a mértékegység-átváltásoktól számítva a legapróbb alkatrészek hibás gyártásáig. És hogy melyik célt sikerül hamarabb megbízhatóan elérni, melyikre lesz hamarabb szükség, melyikre van egyáltalán lehetőség - ez az, amiről tényleg a legkevesebbet tudjuk.