Őszintén szólva a nyelvészetet sosem szerettem. De van néhány területe, ami ugyancsak érdekel, ezért olvastam el Ronald Wardhaugh Szociolingvisztika (Osiris, Budapest, 2002, az eredeti kiadás: An Introduction to Sociolinguistics, Blackwell, Oxford, 1992) című könyvét. A magyarul az Osirisnél megjelent kötet eredetileg tankönyv, mégpedig a jobb fajtából: a magyarázatot valóban érdekes feladatok követik, valamint természetesen ajánlott irodalom. A kiadás igényességét dicséri, hogy a magyar szerkesztők (Pléh Csaba és Kontra Miklós) kiegészítették magyar példákkal és feladatokkal. De mi az a szociolingvisztika? A nyelv és a társadalom kapcsolatával foglalkozó tudomány: milyen nyelvet használunk, miért, mikor, hol és hogyan? A kötet java a különböző regionális és társadalmi változatokkal foglalkozik, de emellett olyan érdekességekkel is, mint a tegezés és magázás mint a szolidaritás és az udvariasság kifejezői, vagy éppenséggel, hogy a nyelv összefügg-e a nemi szerepekkel. Sajnos, aki ezekre kíváncsi, az kénytelen lesz elolvasni a könyvet, mert én most – jó szokásom szerint – csak három dologra térek ki: a nyelv és a dialektus mibenlétére, a pidgin és a kreol nyelvekre, valamint a nyelv és a kultúra viszonyrendszerére.

Sokszor előfordul, hogy a legnagyobb nehézséget magának a tudomány tárgyának a meghatározása okozza. Mert mi is egy nyelv? Úgy értem, hol ér véget az egyik, és kezdődik a következő nyelv? Hogy világos legyen a definíciós nehézség, sőt, hogy magát a lehetetlenségét megvilágítsuk, álljon itt néhány példa. A német és a holland határ két oldalán kölcsönösen érthető alsó-rajnai frank dialektusokat beszélnek, mindenfajta egyértelmű határvonal nélkül. De az egyik oldalon meg vannak győződve arról, hogy a holland, míg a másikon, hogy a német dialektusát. Mert a két irodalmi nyelv tényleg különbözik (és nem érthető kölcsönösen), hiszen az alapjukul szolgáló dialektusok messze fekszenek egymástól. De a holland és a német nyelv csupán az irodalmi változat, vagy az összes dialektus? Mert ha utóbbi, akkor kettőjük közt nincs meghúzható határ. Még nyilvánvalóbb a szerb és a horvát, vagy a hindi és az urdu különbsége, pontosabban azonossága: két kultúra beszéli őket, és két írásrendszert használnak. De van két külön nyelv? A mandarin és a kantoni jobban különbözik egymástól, mint két indoeurópai nyelv, beszélőik sosem értenék meg egymást. A kínaiak szerint azonban ez mégis csak két dialektus: a közös íráson keresztül ugyanis érthetőek (ennek az érvnek a szépséghibája, hogy a kínai írás fogalomjelölő, azaz teljesen más nyelven írt szöveg is érthető rajta: pl. a koreai vagy a japán). Marad tehát a vicc meghatározása: a nyelv olyan dialektus, amelynek saját hadserege van.

Mi történik, ha különböző nyelven beszélő emberek kommunikálni akarnak, de egyikük sem tanulja meg a másik nyelvét? Ilyenkor jönnek létre a pidgin nyelvek: ezek korlátozott nyelvtannal és szókinccsel rendelkező közvetítő nyelvek, melyek senkinek sem az anyanyelve. A pidgin nem gügyögés: vannak szabályai, még ha egyszerűek is. És ami döbbenetes: úgy tűnik a világ különböző pontjain, egymástól függetlenül létrejött és más-más eredeti nyelven alapuló pidginek szerkezete hasonló! Lehetséges, hogy az ember genetikailag programozott alapnyelvtanának a nyomára bukkanunk? Sok esetben a pidginek továbbfejlődnek: megszületik egy generáció, amely a szüleit a pidginen hallja beszélni, és ez az új nemzedék valódi anyanyelvvé alakítja azt át, ezzel létrejön egy kreol nyelv. A kreol nyelvek nyelvtana elkezd bonyolódni, szókincsük pedig bővül. Bár Wardhaugh nem fejti ezt ki bővebben, a kreol nyelvek tanulmányozásának van egy másik értelme is. Régóta ismerjük a nyelvcsaládokat, de a létrejöttük némi magyarázatra szorul. Az ugyanis, hogy egy eredeti nyelv beszélői szétvándoroltak, és cipelték magukkal a nyelvüket, mára kissé romantikus elméletté halványult. A latin elterjedése pl. a Földközi-tenger nyugati medencéjében inkább egy pidginizáció, majd több kreolizáció eredménye lehetett.

Már Nádasdy könyvének ismertetésekor is kitértem a nyelv és kultúra összefüggésének hipotézisére. Egy Whorf nevű nyelvész fogalmazta meg ezt az elméletet. Az általa tanulmányozott hopi indiánok nyelvében az események és tárgyak nem különülnek el, az idő pedig nem osztható egységekre: ebből azt a következtetést vonta le, hogy az indiánok örök folyamatként látják a világot, míg az európai ember örökké kategorizál, és részekre bont. A hipotézis tetszetős, és rengeteg újabb példát lehet felsorolni különböző nyelvekből. Csak éppen tökéletesen bizonyíthatatlan, kezdve azon, hogy nehezen megfogható, mit is kéne bizonyítani. Bizonyos nyelvek nem ismernek nagyobb kategóriákat jelölő szavakat, csak azokon belül kisebb csoportoknak adnak nevet: az inuitok (eszkimók) a hó fajtáinak, de nem a hónak, az asszámiak (Indiában) a rovarok fajtáinak, de nem „a rovarnak”. Nyilvánvaló, hogy ezek a népek bizalmasabb kapcsolatban vannak a hóval és a rovarokkal, mint mások, de mi következik ebből? Másrészt nagyon vigyázni kell a fordítással: az angol reggeli (breakfast) ugyan etimológiailag a „böjt megszegését” jelenti, de ebből nem következik az, hogy egy angolul beszélő ennek tudatában lenne, amikor kimondja. Talán mégis meg kellene barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy a nyelv nem határozza meg a kultúránkat: bármit ki tudunk fejezni rajta, ugyanis olyanná alakítjuk, amire épp szükségünk van. Mert nem a nyelvében él a nemzet, épp fordítva: a nemzetek teremtenek maguknak „nemzeti” nyelvet, amit aztán elterjesztenek, díszítenek vagy tisztítanak, oltalmaznak és dédelgetnek.