A rabszolgaságról sokat tudunk. Például azt, hogy az egyiptomi piramisokat nem rabszolgák építették. Ezt annyira jól tudjuk, hogy már minden történelem tankönyvben benne van, ami persze csak azt bizonyítja, hogy mivel ezt bizonygatni kell, a többség mégsem így tudja. De természetesen ennél sokkal komolyabb kérdések merülnek fel, ha tényleg a rabszolgasággal akarunk foglalkozni. Ki számít rabszolgának? Mi számít rabszolgatartó társadalomnak? Miért és hogyan alakul ki ilyen? Miért és hogyan szűnik meg? Ezeket a kérdéseket járja körül Moses I. Finley Ancient Slavery and Modern Ideology című könyve (Ókori rabszolgatartás és modern ideológia, Chatto & Windus, London, 1980, német fordítása van, magyarról nem tudok, Sklaverei in der Antike, Fischer, Frankfurt a.M., 1985). És persze a címéből következően sok mást is: a rabszolgaság történetének historiográfiáját, a rabszolgasággal kapcsolatos gazdasági és morális vitákat, mindeközben állandó az összevetés az újkori amerikai rabszolgasággal. A következőkben a könyv gondolatmenetéből én csupán a definíciós kérdéseket, a rabszolgatartó társadalmak eredetére, ill. megszűnésére vonatkozó fejtegetéseket emelném ki.

Mindössze az utóbbi kétszáz év fejleménye, hogy a munkaerőt teljesen szabad bérmunkából fedezi a gazdaság. Az emberi történelem zömében valamilyen alávetett, kötött társadalmi csoport végezte az elitet is eltartó munkát, ezt a helyzetet pedig jogi, ideológiai és fizikai kényszer tartotta fönn. A címnek választott latin szó pl. több évszázados története során jelentett rabszolgától kezdve jobbágyot is. Mit tekintsünk tehát rabszolgának? Finley éppen ezért sokszor a ’vásárolt rabszolga’ kifejezést használja, jelezve, hogy csak ezzel a speciális csoporttal akar foglalkozni. A rabszolga tehát olyan ember, aki másvalakinek a tulajdona (nem kizárólag a munkaereje, hanem maga az egész ember), aki ezért aztán teljesen jogfosztott (magával sem rendelkezhet), és így alapvetően családja sincs (meglepően gyakori volt a rabszolgacsaládok tagjainak külön-külön eladása). Utóbbi körülmény az oka, hogy a rabszolgatartó társadalmak általában külföldről pótolják a munkaerő-veszteséget: a rabszolganépesség a legritkább esetben önfenntartó. Rabszolgatartónak tehát csak azokat a társadalmakat nevezzük, melyekben tömegesen éltek a fentiekben definiált rabszolgák, és a termelő munka jelentős részét végezték. Önmagában az, hogy a rabszolgaság jogintézménye létezik, nem tesz egy társadalmat rabszolgatartóvá. Valódi rabszolgatartó társadalmak meglepően ritkák a történelemben: ilyen volt az ókori Hellász a Kr.e. 6. századtól, Róma (Itália és Szicília) a Kr.e. 3. századtól, illetve az újkori Brazília, a karibi szigetvilág és az USA déli része.

Hogyan jön létre a rabszolgatartó társadalom? Finley két érvelést elvet. Nem jöhetett létre a tömeges rabszolgatartás gazdasági kalkuláció eredményeként: az ókori embereknek sem adataik, sem módszereik nem voltak annak a kiszámítására, hogy milyen típusú munkaerő jövedelmez jobban. És nem jöhetett létre a hódítások eredményeként sem, egyrészt mivel a görögök nem hódítottak, másrészt pedig nem lehet egy ilyen intézményt kitalálni, bevezetni és elterjeszteni hirtelen – a rabszolgák megszerzése után. Szerinte három tényező kell ahhoz, hogy rabszolgatartó társadalom jöhessen létre: a földbirtok koncentrációja, viszonylag fejlett árutermelés és belső, alávetett munkaerő hiánya. Ezek a jelenségek egyértelműen megvoltak az újkori Újvilágban, de kimutathatóak az ókorban is. A földbirtok mérete önmagában kevéssé fontos, elég, ha jelentősen meghaladja egy családi gazdaság méretét: az athéni eupatridák szegény farmerek voltak egy római szenátorhoz képest. Ha viszont birtokaikon képesek árut termelni (a görögök exportra olajat és bort, a rómaiak gabonát a Város és a légiók ellátására), de nem tudják saját társadalmuk parasztjait rávenni a kényszermunkára, akkor rabszolgákat fognak venni. Athénben és Rómában is lezajlott egy polgárjogi küzdelem, ami az addigi kötött paraszti munkaerőt felszabadította, és bár ennek a rétegnek a megélhetése nem volt biztosítva, mégis évszázadokra pszichológiailag lehetetlenné vált újbóli alávetésük. Rabszolgát pedig lehet vásárolni, nem kell hódítani sem: a Fekete-tenger környékének szkítái vagy a Guineai-öböl bantui, egyre megy.

Ezek után már könnyebb elképzelni egy rabszolgatartó társadalom megszűntét is: nyilvánvalóan megszűntek a kiváltó okok. A dolog azonban nem ennyire egyszerű. Egyrészt itt használható a legkevésbé a modern analógia, hiszen az amerikai rabszolgatartást megszüntették, míg az ókori magától szűnt meg. Másrészt viszont pont Amerika bizonyítja, hogy ha egy rabszolgatartó rendszer működik, akkor sem gazdasági, sem morális érvelés nem képes önmagában megkérdőjelezni, a rendszert a tehetetlensége viszi tovább. Sőt, képes átalakulni is: az USA a rabszolga-kereskedelem brit betiltása után képes volt az utánpótlást belső forrásból, a rabszolgák „szaporításából” biztosítani. Bár hiányoznak a bizonyító adatok, Finley mégis amellett érvel, hogy a Római Birodalomban elsősorban az árutermelés visszaszorulása (a városok hanyatlása és a hadsereg önfenntartóvá válása miatt, bár pont ezeknek a folyamatoknak az oka kérdéses), illetve a volt szabad paraszti népesség újra függővé válása (az ún. colonusok) vezetett a rabszolgaság kimúlásához. A folyamat azonban olyan lassú volt, hogy senki sem vette észre: a szavak maradtak, csak a tartalom cserélődött ki. Alázatos szolgája!