Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.
Ábel és Gáspár egyszerre kezdtek tanítani a Petőfiben, Ábel németet, Gáspár biológiát. Rögtön le is csaptak rájuk: kísérnék már el a tizenegyedik évfolyamot a németországi diákcserére. Ábel amúgy is németes, Gáspár pedig már a második héten azon vette észre magát, hogy a 11.a osztály osztályfőnök-helyettese. Nagy kincs a fiatal, család nélküli tanerő! A németországi diákcsere már vagy egy évtizede István fennhatósága alá tartozott. Istvánt széles válla és fültől fülig kanyarodó jellegzetes bajusza miatt mindenki tornatanárnak nézte, és modora sem állt távol ettől a foglalkozástól, de valójában német-spanyol szakos volt. A diákcserét jól megérdemelt éves szabadságának tekintette: kiutazott, majd egy hétig napozott a kertben és olvasgatott, a diákok kísérgetését pedig fiatal kollégáira bízta. Éppen ezért koptak ki mellőle sorban a kísérők, és ezért csapott le örömmel a két ifjú titánra. Azok meg gyanútlanul igent mondtak, sőt még örültek is a világlátásnak. Kielben, Németország legészakibb csücskében volt a testvériskola, ahová indultak. A diákok és a tanárok is vendéglátó családoknál laktak minden évben. Istvánnak már bejáratott helye volt, Ábel és Gáspár pedig emailben értesült arról, kinél is fognak lakni. Arról is emailben értesültek, hogy az utolsó pillanatban közbejött egy osztálykirándulás, és a vendéglátóik érkezésük estéjén még nem lesznek otthon, de mindketten megoldották, hogy valaki értük menjen: a legidősebb gyermek, illetve egy családi barát.
Az utat busszal tették meg, húsz órán át szenvedtek a kényelmetlen ülésekben, de megvolt az a jó érzésük, hogy mennyit spóroltak ahhoz képest, ha repülővel mentek volna. Teljesen elgémberedve, ragacsosan az izzadtságtól szálltak le a buszról, és aggódva szaglásztak maguk körül, vajon milyen benyomást tesznek vendéglátóikra imígyen biológiailag parfümírozva. Peter, István vendéglátója kissé fagyos mosollyal rázott kezet velük, majd közölte, hogy Ábel és Gáspár vendéglátói is hamarosan megérkeznek. A gyerekeket sorban elvitték a német szülők, majd a busz is elhúzott, és már csak kettesben ücsörögtek a járdaszegélyen, azt találgatva ki is érkezik értük. Utolsóként Istvánék mentek el, még megálltak mellettük és a BMW letekert ablakán át Peter odavetett néhány mondatot. Ábelért Michael lánya, Katharina jön, Gáspárért pedig Ulrich barátja, Klaus. Katharina? Igen, a legidősebb lány, amúgy mindhárom otthon van, tizenhat, tizennyolc és húsz évesek. Klaus? Ő a szomszédos parasztgazda, egyenesen a földről fog jönni. Mintha lehűlt volna köztük a levegő, amikor a BMW továbbgurult.
Hamarosan megérkezett egy mélykék Volvo, és kipattant belőle egy göndör, vöröses hajú, épp csak egy leheletnyit széles csípőjű lány. Ábel lábai remegtek, amikor beszállt az autóba, és úgy érezte teljesen elfelejtett németül. Katharina kedvesen csacsogott, miközben Ábel igyekezett minél messzebbre húzódni tőle az ülésben, és akaratával próbálta visszafogni kipárolgását. Amikor begördültek a ház elé, egy szőkés, kerek keblű, mosolygó lány nyitott ajtót, Marie Louise, mondta, és kézfogás közben valami hihetetlenül vonzó illat ütötte meg Ábel orrát. Odabenn a legkisebb, Theresa fogadta, törülközővel a fején és a teste körül, vízcseppekkel a válla bársonyos bőrén. Ábel szédülni kezdett. Még hallotta, ahogy Katharina megkérdezi: Nem akarsz szaunázni velünk?
Gáspár előtt csikorogva fékezett egy meghatározhatatlan színű Opel kombi. A vastag sárréteg ellenére is látni lehetett, hogy régóta szolgál már Klausnál. Az autóból és magából a gazdából Gáspárét messze megszégyenítő izzadtság- és trágyaszag áradt, és még valami más, valami édeskés, kellemetlen szag. Klaus morgott valamit, talán köszönt, bevágta Gáspár csomagját és már indított is. Az úton szinte végig dermedt csönd volt. Végül Gáspár összeszedte bátorságát és némettudása morzsáit, hogy megkérdezze, jól ment-e a munka. Vadásztam. Mármint, hogy, izé, puskával? Persze. És sikerült? Aha. A máját meg is ettük. Tessék? Klaus nem válaszolt, csak hátrahajolt és félrehajtott egy pokrócot a hátsó ülésen. Egy üveges szemű őzbak meredt Gáspárra, szép tiszta vágással a hasán.
