Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Egy személyes történettel szeretném befejezni – mondta Ágoston atya a bérmálkozásra készülők hittanóráján, majd copfját hátrasimítva körbenézett. – Két hete vasárnap a tizenegyes mise után odajött hozzám egy ötvenöt körüli férfi, potyogtak a könnyei. Azt mondta, hogy azonnal jöjjek, mert a felesége nagyon beteg, és most jutott el odáig, hogy szeretné felvenni a szentségeket. Már az autóban kezdtünk el beszélgetni, hogy hogyan is jutott el hozzám. A felesége, mesélte, mindig is érzékeny lélek volt, de olyan családban nőtt fel, ahol a vallás egyáltalán nem volt téma, így gyerekkorában nem részesült egyetlen szentségben sem. Később, felnőve többször gondolkodott azon, hogy fel kellene keresni egy papot, de igazán nem is tudta, hogyan kezdjen hozzá, meg hát szégyellte is magát. Azt is be kell vallanom, tette hozzá a férj, hogy amikor velem megismerkedett, én sem bátorítottam, sőt. Fel nem foghattam, mit keresnek egyesek a templomban. Aztán telt az élet, megszülettek a fiúk, felneveltük őket, elmentek egyetemre, most már újra csak kettesben élünk. Aztán valahogy csendesen, észre sem vettem, mikor és miért, de kezdtem érteni, hogy mit is keres. Egyik vasárnap kézen fogva elmentünk egy misére, és a leghátsó sorba leültünk. Azóta járunk, ennek már két és fél éve.

És azóta még nem gondoltak arra, hogy hivatalosan is tagjai legyenek a közösségünknek? Kérdeztem közbe, mivel most már kezdett rémleni a házaspár képe a templom hátuljának homályából. Dehogynem, többször is, de valahogy sosem találtunk elég bátorságot hozzá, folytatta a férfi. Aztán két éve a feleségem megbetegedett. Rák. Későn vették észre, kezelték, de kezdettől fogva nem bíztatták. Egy ideje már nem mozdulhat ki otthonról. Múlt héten rosszul lett, rögtön bevittük a kórházba. Másnap hazaküldték, hogy már nem tudnak tenni érte semmit. Hazajöttek a fiaink is, de már az sem segített. Tegnap óta nem beszél, és nem ismer meg senkit. Ekkor már zokogott, én pedig beledermedtem az ülésbe, ahogy arra gondoltam, hogy így huszonhat évesen egy gyászoló vadidegen család mellett fogok állni egy kómában fekvő haldokló ágya mellett. Ezért lettem pap, de ma csúfosan meg fogok bukni. Megérkeztünk, és felmentünk, a két vörös szemű fiú nyitott ajtót. Bevezettek a szobába, ahol a franciaágyon feküdt az asszony. És amikor köszöntem és odaléptem, kinyitotta a szemét. Amikor megkérdeztem, mit szeretne, felült és beszélni kezdett.

Annyira gyenge volt, hogy az egyik fia mögé ült és támasztotta, de beszélt és kért. Megvallotta a hitét Krisztusban és kérte, hadd vehesse fel a szentségeket. Szentelt ostyát és olajat vittem magammal, egy palack Szentkirályiból csináltunk szentelt vizet. Megkereszteltem és megbérmáltam őket, szerencsére felnőtt keresztségnél püspök nélkül is megtehetem. Meggyóntak és áldoztak. Megeskettem őket, a fiaik voltak a tanuk. Végül az asszonynak feladtam a betegek kenetét. Mindenki zokogott, hiszen gyönyörű volt. Mintha erre a pár órára megszűntek volna a fájdalmai, de ezt már lehet, hogy csak én képzelem hozzá. Utána újra elaludt, én elköszöntem, és hazaindultam gyalog a hóesésben. Kedden hajnalban felhívott a férj, hogy a felesége meghalt. Azóta jár a fejemben, hogy mi volt ez. Miért volt neki ennyire fontos, hogy mindez megtörténjen, mielőtt elmegy innen. Hát ezt akartam nektek elmesélni, és az lenne a házi feladat a jövő órára, hogy kérdezzétek meg a szüleiteket: Mégis mi a fenének kereszteltek ők meg titeket?

Kolbenheyer kommentpolitikája