Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

– Tanár úrnak tisztelettel jelentem, hogy a csoport létszáma tizenöt, hiányzik a Bíró Matyi. – Németh tanár úr felnézett az orrára tolt olvasószemüvege fölött a hetesre, és mély hangjában korántsem csöppnyi gúnnyal visszakérdezett:
– A Bíró? - A 8.b felröhögött. Németh tanár úr és Bíró Matyi között nem volt éppen feszültségmentes a viszony, és már nagyon érett egy jó kis feleltetés. A kiérdemesült fizikatanár joggal tételezte fel, hogy a dagadt Bíró lóg, az osztálytársai meg persze tudják ezt, és ezért röhögnek. Na, majd legközelebb. Meglátjuk, kivel akar packázni. Beírta a hiányzót a naplóba, majd színpadias mozdulattal becsapta, hogy csak úgy puffant. Megköszörülte a torkát és belekezdett:
– Vegyünk egy három egész kéttized tonnás mozdonyt, amit egy ötvenhét kilométeres távon … – azzal hátranyúlt, és rutinos mozdulattal lehúzta a fizika előadó felső tábláját. Az osztály megint felröhögött. Németh tanár úr egy pillanatra elbizonytalanodott. A laza, hátranyúlós táblalehúzás mindig be szokott jönni, de nem röhögéssel honorálják. Mindegy, a 8.b mindig fura volt. A múltkor is, amikor az az eszement kinyomta a poroltót … Megrázta a fejét, megfordult, fogta a krétát és felírta az adatokat a táblára. A kréta vége letört és leesett a padlóra. Németh tanár úr visszafordult az osztály felé és körülnézett. Még mindig vigyorogtak. Majd elveszem a kedvüket.

– Szabó! Hogyan számolod ki? – Ahogy a padok felé lépett, egyszer csak szétroppant a talpa alatt egy krétadarab. Ilyen messze elgurult volna? És miért röhögnek már megint? Valami koppant a padlón. Lenézett, és egy másik krétadarab gurult a lába mellé. Ez meg honnan jött? Valamelyik dobál? Egyre szemtelenebbek. Szabó vigyorogva állt fel, úgy tűnt, nem ijedt meg: – Megszorzom a tömeget a gyorsulással és … – Utólag az előző guruló krétadarab tűnt a valóságon végigfutó első hajszálrepedésnek. Mert ez most mi volt? Valami halk roppanás. És még egy. Száraz avar? Faág? De honnan jön? Hiába nézte a 8.b-t, mindenki előre meredt, kezük az asztalon és vigyorognak, néha egyik vagy másik felröhögött. Nem szabad meglepődni előttük, mert akkor oda a tanári tekintély. Mintha mi sem történt volna. Németh tanár úr nem figyelt arra, amit Szabó mondott, de valószínűleg az osztály sem. Lassan bólogatott, majd rutinból magyarázni kezdett. Csak az a pimasz vigyor tűnne el a pofájukról. És akkor, mint ahogy egy ablak betörik, hirtelen végigfutottak a repedések a valóság teljes felületén: a perifériális látásával érzékelte, amint egy darab kréta leesik valahonnan fentről. Szemben állt az osztállyal, mindenkit látott, senki sem mozdult. Honnan jött a kréta? A 8.b vagy nem látta, vagy nagyon jól játszotta a szerepét. Csak vigyorogtak.

Németh tanár úr hirtelen felkapta a méterrudat, amit mutatópálcának használt néhanapján. Ez a trükk mindig le szokta nyűgözni a gyerekeket: a méterrúddal hátravágott a válla fölött és pontosan a felírt képletre mutatott. Éveken át gyakorolta, hol kell állnia és hová kell írnia a táblára, hogy a háttal állva is pontosan a képletre mutasson. A mutatványt mindig dermedt csend követte, és ebben az osztályban még nem sütötte el. Most azonban semmi sem történt. Az osztály nem dermedt meg, és a vigyor sem tűnt el. Azaz mégiscsak történt valami: egy koppantás a háta mögött. Megpördült. Újra: a tábla koppant, de nem látszott semmi. A valóság üvegcserepei most már zuhogtak keretükből. Hallucinál? Össze kell szednie magát, az osztály nem tudhatja meg, hogy hangokat hall. Ekkor azonban újabb krétadarab röppent ki a tábla felett, és esett a padok előtt a padlóra. Van valaki a tábla mögött? Majd megint a finom ropogás. Az osztály meg csak röhögött.

Németh tanár úr remegő kézzel rántotta fel a felhúzható tábla fogantyúját, hogy szembenézzen végzetével, a kopogtató és dobálózó kísértettel. És ahogy a két tábla helyet cserélt, egy pillanatra tisztán látszott a mögöttük álló dagadt Bíró Matyi, egyik kezében egy csipszes zacskó, a másikkal éppen egy újabb adagot tömött a szájába. Németh tanár úr agyát elöntötte a vörös köd. Ezek tudták, hogy a dagadt elbújt és szórakozik vele. Üvölteni kezdett. Mit képzelnek?! Hogy az ő fizikaóráján dobálózás és zabálás?! Hülyét akarnak csinálni belőle?! Hülyét?! Ekkor valahol megcsörrent egy mobil. Majd egy tompán, belülről jövő hang hallatszott az üvöltésen túlról:
– Igen, Anya? … Hát, fizikán. … De, tényleg itt vagyok … Igen, ő a fizikatanárom …

Kolbenheyer kommentpolitikája