Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Gergő ötre rendelte a taxit, mert úgy emlékezett, hogy a check-in 5.30-kor nyílik. Már az autóban vette elő a jegyet, és döbbent rá, hogy csak az ideúton volt így, visszafelé már ötre kinn kellett volna lenniük. Talán elég lesz a maradék fél óra is a becsekkolásra. A taxisofőrnek mind a harminckét fehér foga kivillant sötétbarna arcából, amikor segített bepakolni a csomagokat, de annyira már német volt, hogy a hajnali üres utcákon sem volt hajlandó ötvennél többel menni. Gergő hátrafordult és aggódva nézte, ahogy Vera próbálta összenyalábolni a három, ide-oda dülöngélő, álomittas gyereket. Épp csak kihúzták őket az ágyból, rájuk adták a ruháikat, és mint három törékeny csomagot, bepakolták őket a hátsó ülésre. A barátaiktól, akiknél ezt a hetet Hamburgban töltötték, még előző este elbúcsúztak, nem akarták őket fél ötkor felkelteni. A taxi halkan gurult, a házaspár idegesen latolgatta az esélyeket, a sofőr pedig élénk érdeklődéssel figyelte őket a tükörben. Egyszer csak Gergőhöz fordult és megkérdezte: „Ugye, magyarul beszélnek?” Gergő zavartan bólintott, még soha senki sem ismerte fel külföldön a magyar beszédet, de hogy egy közel-keleti sofőr legyen az első, erre végképp nem számított. Hamar kiderült, hogy Kenan törökországi kurd: indoeurópai anyanyelvén kívül az altáji törököt és a sémi arabot is beszéli még odahazulról, majd megtanult németül, de a kuncsaftok kedvéért tud néhány szót angolul, franciául és lengyelül is. Mivel Gergőéket kelet-európainak gondolta, és kizárta a szláv nyelveket, a latin románt, sőt a görögöt is (a felesége egy görög étteremben mosogat), csak a magyar maradt.

Végre megérkeztek a reptérre. Gyorsan kiugrottak és kipakolták a csomagokat. De amikor Gergő fel akarta venni a hátizsákját, Kenan megragadta, szúrós, fekete tekintetét az övébe fúrta, és azt mondta: „Tanuljon meg arabul! Szerintem az az emberiség eredeti nyelve, nekem elhiheti, van összehasonlítási alapom. Nem fogja megbánni!” Ekkor végre Gergő ki tudta tépni a kurd kezéből a csomagot, felkapta és rohant Vera után, aki már elöl szaladt a gyerekekkel. Az Air Berlin pultja előtt hosszú sor kígyózott, és láthatóan mindenki idegesen toporgott. Előttük egy fiatal pár állt, Mallorcára igyekeztek, a szavaikból kiderült, hogy a mézeshetüket szeretnék ott tölteni. Egyszer csak minden felbolydult. Gergő kilépett a sorból, és még épp látta, amint a fáradt ügyintéző a pultra teszi a ”Zárva” táblát és eltűnik. A sor szanaszét spriccelt, mindenki próbálta megtalálni a következő legrövidebbet. Gergőék nehezen mozogtak a három gyerekkel és a hátizsákokkal, így eléggé lemaradtak. De épp hogy csak beálltak az új sorba, az is oszlani kezdett. Gergő hátán csorgott a hideg verejték. Előreszaladt a pulthoz és tiltakozni próbált. „Negyed óra múlva indul a gépünk, és ez már a második sor …” „Sajnálom, lejárt a munkaidőm” – válaszolta a csokoládébarna hölgy, és mosoly nélkül megfordult.

A harmadik sorban felvillant némi remény. Egyrészt az ügyintézés felgyorsult, másrészt jött egy szeplős, vörös hajú fickó, és körbekiáltott, hogy aki a rögtön induló mallorcai gépre vár, az kövesse, majd elvezette a csoportot. A remény azonban határozottan halványulni kezdett, amikor öt perc múlva Gergő meglátta az ifjú házasokat, a nő a bőröndjén ült sírva, a férfi pedig magából kikelve üvöltött a vörössel, aki viszont unott nyugalommal szólította most már a Ciprusra igyekvőket. Végre Gergőék kerültek sorra, az ügyintéző valódi németnek tűnt, de ettől se kedvesebb, se gyorsabb nem lett. Hosszan nézegette a jegyeket és az útleveleket, majd odaadta a beszállókártyát, de a hátizsákokat nem volt hajlandó átvenni. Azt mondta, itt csak bőröndöt lehet feladni, a formátlan csomagokat a nyolcas ablaknál kell, és tett egy bizonytalan karmozdulatot a csarnok másik vége felé. Gergőék rohantak, majd kétségbe esve álltak be a nyolcas ablaknál álló sorba. Csak egy család volt előttük, de legalább nyolcan voltak, gigantikus pepita csomagjaik között szaladgáltak szénfekete hajú gyerekeik. Németül nem tudtak, teli tüdőből üvöltött torokhangokkal próbálták rávenni a fülbevalós, rágózó ügyintézőt, hogy vegye át a csomagjaikat. És akkor Gergőék meglátták, ahogy a vörös elvezeti mellettük a Budapestre induló csoportot.

Vera utána akart szaladni, de az oszlop mögött megtorpant. Ott is volt egy nyolcas ablak, és senki sem állt előtte. „Az EU-tagállamok polgárainak ide kell jönni” – mondta a mandulaszemű szépség, amikor átvette a hátizsákokat, mintha ezt mindenkinek tudnia kellene. Gergő és Vera a foga közé kapta a beszállókártyát, felkapta a gyerekeket, és rohantak az oldalajtó felé, ahol a vörös eltűnt a csoporttal. Egy hosszú, keskeny folyosón találták magukat, találomra elindultak jobbra. Az egyik olyan hernyószerű szerkezetbe kerültek, amit a közeli gépekhez szoktak vezetni, hogy az utasok beszálláskor se legyenek kitéve az időjárás viszontagságainak. Szerencséjük volt. A csoport vége az orruk előtt lépett be a gépbe, a fagyos mosolyú stewardessek őket is betuszkolták. Gergő lába még sokáig remegett. És ezek hódították meg kétszer majdnem az egész világot? Azért az megnyugtató, gondolta, hogy harmadszorra semmi esélyük sem lenne.

Kolbenheyer kommentpolitikája