Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.
Talán emlékszik még a nyájas olvasó Tamásra, két héttel ezelőtt bemutatott hősünkre, akinek kormányossá válása nem volt zökkenőmentes. Most nem azt fogom elmesélni, hogyan is zajlott a fejlődési folyamat (írjon Bildungsroman-t, akinek kedve van hozzá), hanem egy másik kalandot szeretnék feleleveníteni abból az időből, amikor már megedzették az élet, és a folyók viharai. Miután egy ideje már új szelek fújtak Európának ebben a zugában is, az igazgatónak merész ötlete támadt: a Tisza-túrát nem Tiszabecsnél fogják kezdeni, hanem kimennek Kárpátaljára, és Bustyaházán szállnak vízre. Csak végzősöket meg volt diákokat vittek magukkal, mégsem akárhová mennek, és persze Tamást. Béreltek egy buszt, a hajókat meg az iskola Fordja húzta tréleren. A határon simán átjutottak, bár kissé meglepetten nézték, hogy milyen sok errefelé a némileg már kopott fényű, ámde gigászi Mercedes (folyt ugyebár a benzincsempészet ezerrel). Az egyik mindenképp meg akarta akadályozni, hogy megelőzzék, de megtörtént, és már épp el is felejtették, amikor újra megpillantották Beregszászon egy rendőrautó mellett parkolni. A zsaru meg kinn állt a poros úttest közepén, mint aki rájuk vár, és le is intette őket. Mert tényleg rájuk várt. Balesetet okoztak, magyarázta a közeg, ennek a derék úrnak a kocsiját rongálták meg, aztán elhajtottak. Most vagy kifizetik a bírságot, itt egy korántsem csillagászati, de azért pofátlan összeget nevezett meg, vagy kénytelen lesz a sofőrt a zárkába kísérni. Ki is vezetett?
A diákok már elképzelték, amint otthon elmesélhetik, hogy képzeld, Anya, a dirit lekapcsolták a határon és lecsukták, nélküle jöttünk haza, nem, nem tudom, miért, nem, biztos nem drog, már miért lenne lánykereskedelem, de a lényeg, hogy szegény még mindig ott rohad, Anya, szerinted túl lehet élni egy ukrán börtönt? De aztán bánatukra mégsem így történt, mert az öregdiákok végre lecibálták a buszról Leót, aki Brüsszelben dolgozott az Európai Parlamentnél, és nagyon hatásvadász igazolványai voltak, na azokat meglobogtatta, és sokszor elismételgette a parlement, a comission és a conceil européenne varázsszavakat, amik mágikus hatása ezúttal sem maradt el. Az igazgató mindenesetre csendesen merengett az út hátralevő részében, a kormányt is átadta Tamásnak, ami még sosem fordult elő. Hiába, a halálraítéltek előtt is lepereg életük filmje. A későbbiekben semmilyen problémájuk nem volt Ukrajna hatóságaival, sőt a határőrség még arra is hajlandó volt, hogy mivel vízen lépnének be újra Magyarországra, kiköthettek a híd alatt, és az oda lecsattogó határőr a nádas szélén guggolva ütötte be a pecséteket a hajókból kinyújtott útlevelekbe. Boldog hazatérés volt. De ne szaladjunk ennyire előre.
Arra készültek, hogy a Tisza kárpátaljai szakaszát három nap alatt abszolválják, ezalatt pedig teljesen önellátóak lesznek, így nem kell bemenniük a falvakba, ahol ki tudja, hogyan fogadnák őket. Az ilyen kelet-európai nációknál sose lehessen tudni. Nem csak kaját, de vizet is vittek elegendőt (sose bízz az ismeretlen kutakban). A főzéshez azonban tűz, ahhoz meg fa kell, ezért, amikor Husz vára alatt egy kavicspadon táboroztak, a főnök elment két hajóval fáért. A többiek összeszedtek a környéken annyit, amivel elkezdhették a főzést. Beleaprították a szalonnát a bográcsba, szépen ki is sült a zsírja, hanem abban már nem tudtak megegyezni, hogy most ki kell-e venni a pörcöt, vagy sem. Szerencsére a diri visszaért, és kézbe vette a fakanalat. A neurózis indoktrinációja azonban annyira sikeres volt, hogy amikor másnap Tamás őrködött éjjel, félelmében majd szörnyet nem halt. Ugyanis a mezőről, ami mellett sátraztak, különös hangok hallatszottak. Meresztgette a szemét, de nem tudta eldönteni, hogy csak káprázik az, vagy tényleg van valamilyen sötétebb folt a távolban. Egy idő után egyre határozottabban úgy tűnt, hogy a sötét tömeg közeledik. A kiáltásokra nem reagált, de aztán valami beleütközött a sátortábor köré letett kenukba. Tamás felüvöltött, egyik kezébe egy evezőt, a másikba egy a lángok közé dugott, és meggyújtott faágat ragadott, és kirohant a tábor szélére. Majdnem hanyatt esett a kenukba, de idejében lefékezett ahhoz, hogy lássa, amint a megfontoltan legelő tehenek kikerülik a kenukat és a tábort.
A pesti srácokat mindig elképesztette Kelet-Magyarország olcsósága. Vásárosnaményban felfedeztek például egy turkálót, ahol pár száz forintért vehettek elképesztően ronda ruhákat. Röhögve próbálgatták a zakókat, mellényeket a szakadt, koszos cuccaikra. A túrát a szokásokhoz híven Tokajban fejezték be. A főnök nekilátott a rituális vörösboros marhapörköltnek, a tapasztalt túrázók pedig tudták, hogy ebből éjfél előtt nem lesz kaja. De addig legalább beugranak a városba borozni. Tamás ötletére kiöltöznek, és úgy ülnek be valahova. Előkerültek a turkált holmik, ő maga azt a karcsúsított, válltöméses, ám ujjban némileg rövid, rikítóan narancssárga női blézert választotta, ami annyira a szívéhez nőtt, világoszöld nyakkendőt kötött a csupasz nyakába, hozzá a sárfoltos, szürke sort és a gumiszandál. Urak persze nem gyalogolnak, így négyesével kenuba szálltak, és beeveztek a központba. Ott aztán senki sem akart hajót őrizni, így Tamás vezényletével kiemelték őket, két oldalról megragadták, és elindultak pincenézőbe. Visszafele már énekeltek is hozzá, bár kétség kívül némileg kacskaringósabban jutottak csak le a vízhez, hiába a tengerészek a szárazföldön is himbálóznak.
