Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Azt a sort kérem! – mondta Tamás, az immár trilógiává terebélyesedő vízitúrás történetünk főhőse (ugye emlékeznek még az első és a második részre?) feketére égve, egyhetes szakállal, napszemüvegben, fejkendője alól kilógó copffal, tehát meglehetősen marcona külsővel. Fecó – vajon miért ír valaki a névtáblájára ilyen hülye nevet? – mosolya még idétlenebb lett, és zavartan pillantott Tamás mutatóujját követve a háta mögötti táblára. – Azt a sort? – kérdezett vissza, majd Tamás határozott bólintását látva elkezdte pakolni a tálcára a BigMacet, MacRoyalt, a FishMacet és a többit. A győri Mekiben történt mindez, a Rába-túra végén. Kemény túra volt, és az első, amit ő vezetett. Mondták, hogy először valami szelídebb vízre menjen, a Tiszára leginkább, de nem bánta meg a döntését. Aki lehoz ötven gyereket a Rábán, joggal lehet büszke magára. A városon kívül vertek tábort, és a megérkezés után Tamás rögtön átment a szabadstrandra zuhanyozni. Természetesen csak hideg víz volt, néhány kezdő túrázó kislány csak a lábát dugta a vízsugár alá, Tamás azonban bőszen szappanozta magát. A szomszéd tus alól át is szólt neki egy helybéli, tüzes fekete szemű legény a pipiskedő szőke lányokra mutatva: – Nem bírják a hideg vizet a gádzsók, ugyi?

Kemény túra volt az elejétől fogva. A Rábában szinte sosincs sok víz, hát idén az elején alig volt. A kenuk állandóan megfeneklettek, ki kellet ugorni, hogy a kavicsok be ne szakítsák az alját, és úgy tologatták előre. Aztán az átemelések. Minden kisebb gátnál, és az elején szinte naponta volt ilyen, ki kellett pakolni az összes cuccot, külön áthordani a túloldalra, aztán kiemelni a kenukat, azokat is átcipelni, majd bepakolni újra mindent. Aztán ahogy szélesedett a folyó, lett elég víz, aztán meg rohant is, úgyhogy vigyázhattak az éles, beláthatatlan kanyarokra, a bedőlt fákra. Az egyik éjjel kinyithattak felettük egy gátat, mert hajnali kettőkor le kellett bontani a sátrakat, miután az éjszakai őrök észrevették, hogy szépen folyik beléjük az áradó víz. De legalább az idő kegyes volt hozzájuk, szépen sütött a nap, mindig megszáradtak a beázástól vagy borulástól elázó ruhák, hálózsákok és sátrak. A folyó pedig gyönyörű, Tamás kedvence, talán csak a Dráva és a Tisza legfelső szakasza versenghet vele.

Aztán az egyik nap felborult az utolsó előtti kenu. Tamás legelöl ment, így aztán elég sokára jutott el hozzá a hír, és még több idő telt el, mire visszaevezett a több kilométerre elnyúló kenusor végére. Nem izgult különösebben, hiszen az utolsó kenuban szokás szerint csupa öregdiák ült, tucatnyi túra résztvevői, diplomás emberek. Elég volt megijednie, amikor meglátta, mit csinálnak. A felborult kenut besodorta az áramlás egy bedőlő fa alá, és nem lehetett kihúzni. A srácok rájöttek, hogy egy faág szorítja le az orrát, és a sodrás miatt nem tudják megmozdítani. Le kéne vágni azt az ágat. Ropi akkor érettségizett és mindenáron meg akarta mutatni, hogy már igazi öreg, így rábeszélte a többieket, hogy kössenek kötelet a mellkasára, beúszik a kenu alá egy fűrésszel, és elintézi az ágat. Tamás alig bírta kirángatni a fulladással küszködő fiút, akinek a kötél persze elszorította a bordáit és a tüdejét. Mihelyt kikötöttek, Szilvivel, az egyik orvostanhallgatóval elküldte a körzeti dokihoz, ő meg nekilátott az eleredt esőben tábort verni. Az eső egyre jobban zuhogott, az agyagos magaspart hamarosan sárcsúszdává alakult, ezen kellett feljuttatni a hordókat és a kenukat, miközben mindenki lilán vacogott a esővíztől rátapadt ruhájában. Amikor Szilvi és Ropi a zivatarban visszaértek – szerencsére nem lett bordatörés a dologból – azt látták, hogy a leendő tábor közepén egy hatalmas zöld ponyva dülöngél, négy sarkát egy-egy teljesen berúgott srác tartja, a ponyva alatt egymáshoz simulva áll az ötven gyerek, középen pedig Tamás magaslik, feje támasztja a ponyva közepét, kezében egy kiürült pálinkásüveg és némileg rekedten, de nem meghazudtolva egyetemista éveinek rockbandáját, vezényli a nótát: – A kör közepén állok …

Hazafelé a vonaton persze már mindezt röhögve mesélték egymásnak. Leszállva a peronon körbeálltak, összedugták a kezüket aztán mindenki ment haza, Tamás is, fáradtan, elégedetten, de kicsit üresen. Otthon beszórt mindet a mosógépbe, befeküdt a kádba és közben megette a házhoz szállított pizzát (baconos-fokhagymás). Fürdőköpenyben lerogyott a tévé elé, és hamar elaludhatott, mert a csöngetésre ébredt. Kinézett a előszoba ablakán, de csak a gyertyafényt látta. Amikor kinyitotta az ajtót, derült csak ki, hogy a gyertyák sörösdobozokon állnak körben, és a kör közepén egy harmincliteres söröshordó mosolyog. – Köszönjük! – üvöltötték az öregdiákok, aztán mindenki benyomult a konyhába, behozták a hordót, csapra verték, ittak, meséltek, röhögtek, és persze énekeltek: – A kör közepén …

Kolbenheyer kommentpolitikája