Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Néha felfeslik az érzékelhető világ színes fátyla, és egy pillanatra láthatóvá válik a valóság. Pedig Kata és Laci csak egy nyugodt hetet akartak kettesben eltölteni a világ zajától távol. A választásuk Fertőrákosra esett, leginkább azért, mert az ajánlatban az szerepelt, hogy a szállásuk a tóba épített stégen álló faházban lesz: napfelkelte a nádas felett, madárszó, hajnali úszás. Tökéletes nászút. Így is lett. Az pedig már csak a ráadás, hogy a falu valóságos kincsesbányának bizonyult. A püspöki palota, a középkori pellengér, a római időkben művelni kezdett kőfejtő mind-mind olyan látványosság, amire csak egy leheletnyit már-már sznob fotóművész-egyiptológus házaspár vágyhat. Ehhez jön még az ország egyik legjobb étterme; ez itt nem a reklám helye, úgyhogy nem írjuk le a tulajdonos mérhetetlenül idétlen becenevét. És persze bicikliztek is nagyokat a tökéletesen lapos tájon, egészen a Hanságig, meg át az osztrák oldalra, Fertőzugba. A kitűnő akusztikájú kőfejtőben ínyenceknek való dobfesztivált hallgattak, a hecc kedvéért pedig éjjel áteveztek Fertőmeggyesre (Mörbisch am See), hogy könnyesre röhöghessék magukat a víziszínpadon előadott Marica grófnőn.

Az is kiderült, hogy Fertőrákoson van az ország egyetlen, magánkézben lévő, ám nemzeti kulturális jószágként védettséget élvező, kalcitkristály-múzeuma. Ha ez a hír nem villanyozná fel a kedves olvasót, hát magában keresse a hibát, hiszen a nagyobbacska szobában elhelyezett múzeumban Magyarország valamennyi hegyvidékéről származó kalcitkristály megcsodálható. A tulajdonos személyes tárlatvezetést tart, kérésre elmesélve minden kődarab pontos eredetét és a fellelés sztoriját. Mintegy mellékesen megmutat néhány ősmaradványt is – köztük egy még le nem írt ősemlős fogát –, érzékeltetve, hogy ezeknek a látványosnak ható kacatoknak koránt sincs akkora jelentősége, mint a tökéletes és pótolhatatlan kalcitkristály-gyűjteménynek. Aztán ha már a látogató volt olyan bolond, hogy bármit is kérdezett, teljesen váratlanul előkerül egy mappa, benne a minisztériummal folytatott levelezés. Mert bár a tulajdonosnak a kristályvadászatra ráment a háza és a házassága, a múzeumot folyamatosan a csőd veszélye kerülgeti, a minisztérium mégsem hajlandó pénzbeli támogatást nyújtani a vitathatatlanul egyedi gyűjteménynek. Sőt, gáncsoskodni kezdtek, felvetve, hogy némely kristályok szabálytalan úton kerülhettek ide, esetleg bezárt bányákba behatolva tördelték le őket. Kata és Laci csak másfél óra múlva szabadult az eszelős tekintettől.

Másnapra Kata kedvéért a Mithrász-szentély meglátogatását tervezték. A kőfejtővel szemben kellett jegyet venni, aztán egy elektromos kiskocsival vitték őket a szentélyhez. A Nemzeti Park ugyanis nem engedélyezi az autóforgalmat a tóhoz ilyen közel. A Borostyánkő-út azonban itt futott, és a szentélyt melléje építették a limesnél kiszolgált római veteránok. Az idegenvezetőjük egy csupa mosoly, csupa izom, csupa fehér tréningcucc fiatalember volt, akit, ki tudja miért, magukban rögtön elneveztek Norbinak. Norbi szemmel láthatóan jóban volt magával, és a világ többi részét elhanyagolhatónak tartotta önnön fontosságához képest. Először a volt határnál álltak meg, ahol bűbájos mosollyal közölte, hogy ő ugyan nem élt még akkor, de a kedves látogatók nyilván mind emlékeznek a vasfüggönyre. Laci már ekkor ki akart szállni, de Katának csak a szentélyt megpillantva ment el a kedve mindentől. Nyilvánvalóan nem eredeti, ún. utánépített épület volt, a lehető leggagyibb kivitelben. De már nem volt visszaút. Belül némileg felcsillant a remény, mert a dombormű eredetinek tűnt. És akkor Norbi bevetette magát; nem mondhatjuk, úgymond, hogy ma már nincsenek Mithrász-hívek, hiszen a fény és a sötétség harca ugyebár, itt van például a kígyó, és hát minden mindennel összefügg, értik, ugye, az ősi bölcsesség továbbél, legalábbis, akinek van szeme a látásra, aki - teszem azt - jobban megnézi a domborművet, itt a kígyó, a kutya, a skorpió, a sas és a napkorong, ha innen nézem, ötszög, ha viszont innen, a magyarázat ekkorra suttogássá halkult, hatásszünet, és aztán az egyik összeszűkült szemű, tátott szájú látogató mondta ki: pentagramma. Kati és Laci borzadva menekült az igazság elől.

Kolbenheyer kommentpolitikája