A legfrissebb cikkek

Nincs megjeleníthető elem

Kapcsolat


Friss topikok

Statisztikák

Címkék

alkotmány (20) állam (6) állambiztonság (10) állambiztonságis jelen (6) arab (9) atom (7) a mennyei birodalomban (6) bajnai gordon (10) biológia (16) bíróság (6) bkv (7) budapest (10) cigány (86) demokrácia (87) diszkrimináció (6) egyház (6) ensz (8) erkölcs (6) eu (28) európa (7) evolúció (10) fantasy (9) fasizmus (6) fidesz (148) foci (6) gay (17) gay pride (12) gáza (14) gazdaság (19) google (6) gyász (7) gyurcsány (49) hamasz (13) hitler (8) holokauszt (12) hülyeség (6) humor (9) index (10) internet (9) irán (21) iszlám (6) izrael (39) jared diamond (6) jézus (10) jobbik (73) jog (8) kádár (7) katolikus egyház (7) kdnp (10) keresztény (12) kereszténység (11) kína (11) kolbenheyer ír (162) kolbenheyer olvas (233) kommunizmus (14) környezetvédelem (6) közélet (9) közgazdaságtan (26) krimi (17) külpolitika (20) kultúra (25) liberalizmus (13) lmp (9) magyar (15) magyarország (140) magyar gárda (9) magyar hírlap (6) martin (6) mdf (12) meleg (13) mongol (18) mszp (62) náci (51) nacionalizmus (10) németország (11) nemzet (32) nemzetbiztonság (8) nyelvészet (6) obama (21) oktatás (11) orbán (56) oroszország (8) összeesküvés (6) őstörténet (6) palesztin (15) politika (215) pszichológia (14) rasszizmus (19) regény (27) reggel (67) rendőr (7) rendszerváltás (24) rowling (7) rükverc (11) rukverc (15) sci fi (11) sólyom lászló (11) szabadság (17) szdsz (20) szeretet (6) szlovákia (11) társadalom (69) tech (7) terrorizmus (8) több fényt a kdnp be (8) történelem (155) tudomány (8) tüntetés (6) usa (47) választások (34) választás 2010 (44) vallás (14) válság (11) varga e tamás (6) vendégpost (11) világ (14) voks10 (26) vona gábor (7) zene (12) zsidó (48) Címkefelhő

Designerünk

Legutolsó kommentek

Nincs megjeleníthető elem

Kolbenheyer olvas LXIV.: Hamis karnevál

2010.12.11. 07:00 kolbenheyer

Egyszer már írtam krimikről, akkor a skandinávokat dicsértem. Most viszont temetni jöttem. Donna Leon Velencében játszódó krimisorozatából legalább nyolc kötetet már magyarul is kiadtak, az elsőt két fordításban is, Cián Velencében (Ab Ovo, Budapest, 2000), illetve Méregpohár az Operában (Geopen, Budapest, 2007) címmel (az angol eredeti: Death at La Fenice; Harper Collins, New York, 1992). Az eredeti sorozat idén a 19. kötetnél tart, egy rakás nyelvre lefordították, a német piacon tarolt, még tévésorozat is készült belőle. Ezt még magyarázhatnánk a németek különös rajongásával az Alpokon túli Árkádia iránt (már aki szereti az ilyen egyszerű magyarázatokat), de honnan a világsiker? Mert bizony rossz könyvekről van szó. Nem, ez így megint nem igaz: ügyes iparosmunkáról van szó, ami sokáig olvastatja magát, én is csak négy kötet után vágtam földhöz. Akkor viszont gondoljuk át, mitől is lesz sikeres egy krimisorozat, és mitől hamis mégis az egész. Donna Leon pofátlanul választott helyszínt, ügyesen barkácsolta össze a karaktereket és nagyon végiggondolta a sokszorosítható szerkezetet. Nézzük.

Az írónő amerikai, aki sokáig élt Velencében, és a krimisorozat helyszíne is ez. Velencéről még az amerikai olvasó is hallott, hát még az európai, de amúgy is ideális (túl ideális) helyszín. A szűk utcák és csatornák, az autók hiánya, az omlatag paloták és kecses hidak, a átlátható, zárt tér (minden könyvben elhangzik egyszer, hogy Velencének csak hetvenezer lakosa van) krimiért kiáltanak. Másrészt, és erre még visszatérek, Velencében mégis van minden: egyetem, operaház, múzeum, templomok, kórház, üveggyár stb. Velence kultúrváros, minden részben szól az opera, a szereplők római klasszikusokat olvasgatnak, lépten-nyomon ott settenkedik a történelem. És Velence persze olasz város. A szereplők folyton esznek (pasta) és isznak (grappa), esetleg fagyiznak (gelato). Ennyi csodálatot ki kell egyensúlyozni némi előítélettel, azaz megkapjuk a vígjátékba illő olaszokat. Természetesen nem nagyon dolgoznak, délben elmennek ebédelni, és jó, ha négy felé visszaérnek. Mindent felfal a bürokrácia, de ugyanakkor mindenki mindenkit ismer, ezért virágzik a nepotizmus. Az északiak még csak hagyján, no de a szicíliaiak! Természetesen vagy vérbeli maffiózók, vagy naiv ájtatoskodók. Tisztára mint egy turisztikai komédiában, szeretetreméltó csirkefogók és kétbalkezes simlisek népesítik be ezt a napsütötte országot. És persze az olvasó még azt az ajándékot is megkapja, hogy rájön, ért olaszul, a regényekben ugyanis a telefonba mindenki allo-t mond, buon giorno-val köszön, a gazdagok palazzo-ban laknak, az orvost dottore-nek szólítják, az árvíz pedig acqua alta.

A karakterek tehát ilyen vásári díszletek között mozognak. Hát olyanok is. A főhős comissario Brunetti, aki művelt (történelmet és jogot tanult), szeret enni, imádja a feleségét és tökéletesen neveli két gyermekét, igazságos a beosztottakkal, talpig becsületes és nem nyugszik, míg az igazságra fény nem derül. Felesége az egyetemen tanít, és bár szülei grófok (conte), szerényen élnek, saját keresetükből. (Velencében amúgy hemzsegnek a grófok, legalábbis Donna Leon szerint, minden regényben feltűnik néhány.) Kell természetesen néhány segítő is a derék felügyelő mellé. Egyrészt ott van sergente Vianello, aki éppúgy képes zárakat feltörni, mint tanúk bizalmába beférkőzni, hiába, a nép egyszerű gyermeke, aki persze a végletekig hű a felügyelőhöz. Másrészt segít signorina Elettra, a rendőrség titkárnője, aki erkölcsi okokból mondott fel a banknál, ahol korában dolgozott, és aki svájci bankszámlakivonatokat éppúgy meg tud szerezni, mint ahogy az egyház titkos dokumentumaihoz is hozzá tud férni. És persze az elmaradhatatlan öreg barát, Lele, aki mindenkit ismer Velencében (ez persze nem mindig tűnik nagy kunsztnak, van, hogy a trafikos asszonyságtól tudunk meg mindent). Egy idő után el is kezdtem azon gondolkozni, hogy tulajdonképpen mit is csinál maga Brunetti? Kell rossz rendőr is, persze, hát ott van a felügyelő főnöke, vice-questore Patta, az ostoba, önelégült, piperkőc és persze faragatlan szicíliai.

Hogy működik ez a hamis karnevál másfél tucat könyvön keresztül? Hihetetlenül olajozottan. Minden könyvben a nyomozás mellett van egy magánéleti szál, a kettő természetesen összekapcsolódik, ha pl. pap a gyilkosság felbujtója, akkor épp Brunetti lányának hittantanárával lesz gond (kitalálták: pedofil, ugye milyen eredeti?). A magánéleti szálak ugyanakkor sosem folytatódnak, nehogy az olvasónak gondja legyen azzal, hogy épp melyik kötetet veszi kézbe. Minden rész egy másik szeletét tárja fel Velencének, itt tér vissza a szűk térbe szorult színesség előnye: hol a művészvilágban járunk, hol az arisztokrácia köreiben, máskor az egyházba kukkantunk be, vagy éppen a műkincs-kereskedelem titkaiba. Így aztán mindig el lehet kápráztatni az olvasót újabb és újabb bennfentes részletekkel. És persze egy mai, rezignált krimiben a főgonoszok mindig megmenekülnek (vagy csak a slampos Itáliában van ez így?): eltűnnek, elutaznak, szanatóriumba vonulnak, mások viszik el a balhét. De a bűnre fény derült, Brunetti erkölcsileg győzött. És vele az olvasó is. Már ha volt hozzá gyomra.

Kolbenheyer kommentpolitikája
 

Szólj hozzá!

Címkék: krimi kolbenheyer olvas donna leon

A bejegyzés trackback címe:

https://sardobalo.blog.hu/api/trackback/id/tr432325412

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.