Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Vera kellemes bizsergést érzett a combizmaiban, ahogy az emelkedőn felfelé tekert. A lemenő nap már nem tűzött olyan erősen, a tó felől nedves szellő fújt, és tudta, hogy a domb mögött már csak az erdei út van és hazaérnek. A biciklitúra tökéletesen sikerült. Virágék is jól bírták, és amíg a gyerekek játszottak, a két asszony feleleveníthette ifjúkoruk közös történeteit. Évek óta tervezték a biciklitúrát a tó körül, de a három, illetve négy gyerek programjának, és legfőképpen betegségeinek időzítése eddig sose sikerült tökéletesen. Ám idén minden összejött, és még az idő is nagyszerű volt.

Vera és Virág még a gimiből ismerték egymást. Egyetemre ugyan nem együtt jártak, Virágból jogász lett, Vera pedig gyógypedagógusnak tanult, de minden nyáron kötelezően együtt töltöttek két hetet. Az első gyerekek születéséig ment is dolog, bár egy idő után a fix pasik, majd férjek már egy kicsit nehezményezték a csajtúrákat. Ha lehet, külföldre mentek, mindig máshová. Mivel Virág jól beszélt franciául, egyszer végiggyalogolták a Provence-ot, és a végén Marseille-ben kötöttek ki. Sosem foglaltak előre szállást, mindig akadt valami, most is fáradtan, de bizakodóan poroszkáltak észak felé, amerre egy tábla a kempinget mutatta.

Végre felértek a dombtetőre, innen egy szerpentin vitt le a falu kevésbé frekventált részén keresztül a patakig, ott át a kis hídon, be az erdőbe. Vera meg is állt egy pillanatra, hogy fújjon egyet, és szemével Mátét és Bencét kereste, az ő legidősebb és Virág középső fiát, akik előretekertek. Nem látta őket sehol, de a kanyarok miatt nem lehetett messzire látni, hát rálépett a pedálra megint, hogy majd a hídnál utolérje őket.

A kemping, úgy látszik, messzebb volt, mint ahogy a táblán állt, mert csak nem akartak odaérni. Már a külvárosban jártak, egyre kopottabb házak között, és a nap is lemenőben volt. Körülnéztek, kitől kérdezhetik meg, hogy jó irányba mennek-e, de sehol senkit nem láttak. Ekkor kanyarodott be a sarkon a biciklis lány, akit gyorsan leintettek. Kiderült, hogy libanoni, aki itt tanul, a kempingről sosem hallott, de felajánlotta, hogy nála a kollégiumban alhatnak, kezükbe nyomta a címet, majd továbbtekert. A lányok nekiiramodtak, hogy még sötétedés előtt odaérjenek.

Egyre gyorsabban vették a kanyarokat, mert Vera cseppet sem örült annak, hogy nem látja Mátét. Végre odaértek a hídhoz, de a két fiúnak nyoma sem volt. Most már mérges volt, hogy szó nélkül ennyire előrementek, és Soma is nyafogni kezdett, hogy hol van a bátyja. Bekanyarodtak az erdőbe, és Vera előreszáguldott, hogy megkeresse és letolja a szökevényeket. Félúton aztán visszafordult, belátva, hogy a két srác nem előttük van, hanem valahol útközben tévedhettek el. Érezte, ahogy a hideg verejték végigcsordul a hátán, amikor visszafelé tekert.

A kollégium épülete elég lehangoló volt. Málló vakolat, néhány törött ablak, tegnapelőtti hányás a lépcsőfeljáró mellett. Vera és Virág bementek, és miután az aulában senkit sem találtak, felmentek a lépcsőn és találomra elindultak az első emeleten, hátha rábukkannak a libanoni lányra. A folyosón kiéghetett a villanykörte, mindenesetre sötét volt, a talpuk alatt csikorgott valami és elég büdös is volt. A harmadik ajtónál aztán meghallották a hangot.

Vera torkaszakadtából kiabált: „Máté! Bence!” Semmi válasz. Visszaért a faluba, a többi gyereket Virágra bízta, majd bekanyarodott az első utcán, ahol a fiúk rossz felé fordulhattak, és állva taposta a pedált felfelé a meredek úton, miközben kiabált és kétségbeesetten forgatta a fejét jobbra-balra. A falusiak kitódultak az utcára, nagyszoknyás asszonyok, félmeztelen gyerekek és néhány bajszos férfi. Vera kérdésére, hogy láttak-e két szőke kisfiút, csak a vállukat vonogatták, de aztán ők is elkezdtek kiabálni: „Máté! Bence!”. Amikor az egyik kinyíló kapu mögött Vera bepillantott az udvarra, a lélegzete is elakadt: óriási halom ócskavas, köztük jól láthatóan számos gyerekbicikli. A tömeg sűrűsödött körülötte.

Inkább nyögés volt, mint kiáltás, de olyan kétségbeejtő, hogy a két lány önkéntelenül is összekapaszkodott. Aztán valahol odébb, a sötét folyosó végén, kinyílt egy ajtó, kilépett egy magas alak és rájuk kiáltott valamilyen ismeretlen nyelven. Vera és Virág még csak vonat után futott a nyolcvan literes hátizsákkal, de ez most más volt. Biztosak voltak benne, hogy az életükért szaladnak, le a lépcsőn, ki az utcára, el a sarokig, ahol valami hihetetlen szerencse folytán épp befordult egy taxi. A kempingben, amit végül mégis megtaláltak, még sokáig találgatták, hogy vaklárma volt-e, vagy éppen valakinek a veséjét vették ki, ahogy a vonaton az újságban olvasták.

Verát már a rosszullét kerülgette, amikor az egyik férfi megragadta a karját. Csak másodjára értette meg, hogy a férfi miért hadonászik annyira: „Ottan vannak e! A dombon!”. És valóban. A szerpentin tetején két kis biciklis ácsorgott, közelebb érve már könnytől maszatos arcukat is látta. Dehogy tolta le őket! Csak ölelte a két fiút, és hálásan, de szégyenkezve rázogatta a szélesen és foghíjasan vigyorgó, ócskavas-gyűjtő férfi kezét. Pedig már Marseille-ben megbeszélték, hogy nem kell mindent elhinni, ami az újságokban áll.

Kolbenheyer kommentpolitikája