Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Az osztályba belépve rögtön feltűnt Istvánnak, hogy milyen hideg van. Kinn már sütött a márciusi nap, de a cserépkályha nyitott vasajtajában csak a tegnapi hamu látszott. A kabátját sem vette le, úgy kezdett el kipakolni. Hallotta, hogy újra nyílik az ajtó. – Na, baszd meg! – Robi hangját persze felismerte, de azt is, hogy a káromkodás nem neki szólt. Felnézett, és csak most vette észre a táblán a gyermeteg betűket: „Ma hideg lesz, mert én vagyok a szenes”. Minden télen be voltak osztva a fiúk, hogy reggel felhozzanak a suli pincéjéből két vödör szenet, amivel aztán a gondnok befűt. És Peti persze sosem hozott, sőt dicsekedett is vele. Az ajtó újra becsapódott, majd üvöltözés és csörömpölés hallatszott a szomszédból, végül egy rúgás az ajtóba: – Nyisd már ki, faszom! – István kinyitotta, Robi pedig vörös fejjel és két vödör szénnel szinte félrelökve őt benyomult. Nagyszerű, ellopta a szomszéd elsősöktől. De István csak a fejét rázta, és leült a helyére, semmi kedve nem volt huzakodni. A gondnok se szólt semmit, amikor hamarosan bejött, hogy begyújtson a kályhába, pedig az elsősök nyilván panaszkodtak neki. A második órára azonban kiderült, hogy mégis bosszút állt: a kályha a szokásosnál kétszer forróbb lett, okádta a meleget, és a mellette ülő Robiról dőlt az izzadtság. Megpróbálta a padját odébb vinni, de Zsóka néni persze nem engedte, így nem maradt más hátra, mint hogy a szünetben az osztálytársaival üvöltözzön, hogy nyissák már ki azt a kurva ablakot, mert meleg van.

Nógrádi tanár urat a matekórán a szokott néma csönd fogadta. Komótosan odasétált az ablakhoz, becsukta, majd kedélyes, csevegő hanghordozással azt mondta: – Petikém, édesapáddal találkoztam idefelé jövet. Kérdezte, hogy fog menni az érettségi. Épp mondtam, hogy nem az eszetekkel van a baj, amikor befordultunk a Templom utcába, és látjuk, hogy az ablakból lóg ki két gyerek, az egyik kezében biciklis pók, és azon lenget egy aktatáskát, amit a másik próbál visszaszerezni. Mondtam is rögtön, hogy látod, Tibikém, erről beszélek, nézd csak azt a hülyét ott. Erre édesapád mondja, hogy az az én fiam, Imre, sajnálom. – István kezdte úgy érezni, hogy van igazságszolgáltatás, főleg, hogy utána egész órán Peti felelt a táblánál. Egy idő után feltűnt, hogy csak a bal oldalit használja. Nógrádi rászólt, hogy törölje le a jobb oldalit. Aztán, hogy akassza odébb a faliórát, ami belógott a tábla sarkába. Peti mintha nem hallotta volna. Nógrádi hangja egy árnyalatnyit halkabb és élesebb lett. Peti habozott, majd leemelte az órát. „Hülye Nógrádi. Robi” állt alatta, ugyanazokkal a dülöngélő betűkkel, amivel a reggeli felirat és most a másodfokú egyenletek. A hangulat megdermedt, bár Nógrádi egy szót sem szólt, de a következő feladat integrálás lett, Peti homloka fényleni kezdett, keze remegett, majd tehetetlenül lehanyatlott.

A szünetben István kiment a folyosóra, mert nem bírta az üvöltözést. Peti és Robi egymásnak esett, a többiek röhögtek, a lányok sikoltoztak. Persze nem lett komoly bunyó, ahhoz mindkettő túlságosan tartott a másiktól, szívesebben vertek kisebb gyerekeket. Végül megelégedtek annyival, hogy Peti ellopta Robi tízóraiját, beleharapott, majd utálkozva kihúzta a zsömléből a parizert és a szemetesbe hajította. Volna. Mert a szelet parizer könnyebb volt, mint számította, így nagyobb ívben szállt, és végül szépen feltapadt a szemközti falra úgy két méter magasságban. Robi csak mosolygott. Hazafelé menet derült csak ki, amikor Peti földhöz vágta a táskáját, hogy miért ilyen kibaszott nehéz, hogy Robi megrakta szénnel, ami persze tönkretette a legtöbb füzetét.

István tehát mindebből kimaradt. De nem mindenből. Amikor jelzőcsöngőkor belépett a terembe, egy cserepes virág repült feléje, még éppen el tudta kapni. – Ide, vissza ide, dobd már, elkapom! – hallotta, és a gúnyosan vigyorgó arcokat látva, amiket csak egy hajszál választott el attól, hogy hangosan felröhögjenek a beszarisága láttán, egy pillanatnyi habozás után visszadobta. Rögtön tudta, hogy rosszul döntött: Peti elegánsan félreugrott, és a cserép becsapódott a tanári asztal elé. István tudta, hogy vesztett, ő sem jobb a szénlopónál és a táskalógatónál. De aztán azt is felismerte, hogy mi a beavatás értelme: most derül ki, kinek van második lépése. Gyorsan, de nem kapkodva előrement, és a zavartan kíváncsi tekintetek kereszttüzében besöpörte a cseréptörmeléket, a virágföldet és a leveleket a katedra alá. Soha senki nem vette észre. A parizer viszont magyaróra közepén csusszant Gizi néni nyakába.

Kolbenheyer kommentpolitikája