Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Kinn már teljesen sötét volt, a reflektorok mélyen belevágtak az éjszakába. Áron szinte feküdt az alacsony építésű kocsi anyósülésében, ami tovább fokozta a helyzet valószerűtlenségét. Ránézett a digitális tachométerre, és látta, hogy lassan elérik a kétszáz kilométer per órát. Valahogy mégsem volt lenyűgözve attól, hogy életében először (és talán utoljára, no nem mintha a haláltól félt volna, csak épp mikor adódik ilyesmi legközelebb?) ül egy száguldó Porschében. A sofőr, aki gyakorlatilag rögtön felvette őket a nürnbergi kijáratnál, nem volt beszédes, a rövid bemutatkozás óta meg sem szólalt. Ágnes pedig valószínűleg elaludt, legalábbis nagyon egyenletesen lélegzett a hátsó ülésen, és bizonyára lefeküdt, mert Áron semmit sem látott belőle a visszapillantó tükörben. Igazából nagyon jól jött ez a világon kívüli nyugalom, zavartalanul végigpörgethette a nap eseményeit, hangulatának hullámvasútját az eufória felhőitől a depresszió szakadékáig. Élete egyik nagy kalandja volt, nem vitás, arra azért még most is halványan elmosolyodott, ha eszébe jutott, mit fog mindehhez szólni az anyja, amikor majd elmeséli neki hónapok múlva: „De jó, hogy erről nem tudtam, kisfiam, biztos nem élem túl! És még te mondod, hogy mi nem mesélünk el neked mindent? Tudod, mit ..?!” Ezt a magától értetődő következetlenséget, ahogy anyja átsiklott a legelemibb logika szabályai fölött, ezt most nagyon irigyelte. Ágnessel is könnyebb lenne … lett volna.

Kora reggel álltak ki Jenaban, a Lobeda West-i kijáratnál az autópályára, hogy minél hamarabb Nürnbergbe érjenek. Áprilishoz képest meglepően meleg volt, a kora reggeli napfényben elég volt egy farmerdzseki. Áron életében nem érezte magát ilyen boldognak, ahogy ott állt talpig farmerben, félhosszú hajjal, fél vállra vetett hátizsákkal, napszemüvegben, szája sarkában egy szál Camellel, és legfőképpen oldalán Ágnessel. Ágnes kifejezetten alacsony volt, Miki szerint a lába is görbe, bár Miki nyilván csak irigykedett, ami a barátnőjét elnézve nem is csoda. Hosszú combúnak, vagy nagymellűnek persze Áron se nevezte volna, de a feneke kifejezetten formás volt, göndör haja hatalmas zuhatag, ám a legjobban a magas járomcsontja, és az ettől keleties hatású pillantása nyűgözte le a fiút. A lenyűgözés fájdalmasan sokáig teljesen egyoldalú volt. Ágnes vagy három évvel idősebb volt nála. Áron augusztusiként mindig a legfiatalabb volt az évfolyamában az ovitól kezdve. Általában élvezte, de az egyetem elején nagyon nem. Az előfelvételis srácok, akik lehúztak egy évet Lentiben, a néphadseregnél, és nem rögtön érettségi után kezdték az egyetemet, mint ő, felnőttebbek voltak. Nem is beszélve azokról, akiket nem elsőre vettek fel. Ágnes sem vette észre a csupaszképű kölyköt, aki sehogy se bírt rendes borostát növeszteni. Áron sokat dolgozott azon, hogy a napszemüveg és a Camel, illetve a jól megírt és szívesen kikölcsönzött beadandó esszék, valamint a társasági pörgés ideális elegye felhívja magára a figyelmet. A második félévi részképzés Kelet-Németországban kapóra jött.

Az első néhány beszélgetés még akadozott, és Miki hülye humora sem segített sokat, de Ágnes lassan hozzászokott Áron jelenlétéhez. Egy éjszakai sörözésen történt, amikor egy addig számukra ismeretlen kocsmába keveredtek, ahol a falakat különös freskók borították, és a meghökkent társaságnak Áron magyarázta el, hogy ezek bizony A Gyűrűk Urának meglepően könnyű kézzel megrajzolt jelenetei, hogy Ágnes a fülébe súgta az üvöltő német punk háttérzajában, hogy nincs-e kedve elstoppolni vele Nürnbergbe. Rendszeresen stoppoltak, hiszen az ösztöndíjuk nem volt sok, és csak négyszáz forintot válthattak át havonta, azt meg egykettőre elsörözték. De kettesben Ágnessel! Mégis szerencséje lesz, és nem egy olyan ostoba tehenet fog ki, mint a Miki! Így kerültek azon az áprilisi reggelen az autópályára, majd egy közel-keletinek tűnő sofőr mellé a teherautó fülkéjébe. Ágnes mosolygott és tárgyalt, sok nyelvtani hibával, de maximális hatékonysággal. A török sofőr árumintát hozott az összerogyni készülő kommunista német államba, és most igyekezett vissza nyugatra. Ágnes félúton panaszkodni kezdett, hogy valamibe beleült, de csak kiszálláskor derült ki, hogy tényleg kilukadt a török termosza, és a lány fenekén jókora barna folt éktelenkedik. Áron bénultan nézte, ahogy Ágnes leteremti a törököt, majd az zavartan kinyitja a csomagteret és a lány kezébe nyom egy virágmintás farmert. Ágnes bemászott, felpróbálta, egy számmal kisebbet kért, aztán egy elbűvölő mosollyal búcsút intett a töröknek, és fenekét virágmintákban riszálva elindult a belváros felé.

Áron alig emlékezett valamire Nürnbergből, pedig lelkiismeretesen megnézték a Dürer-múzeumot, sőt a náci rendezvények színterét is. De ő csak a törököt látta maga előtt, aki gyanútlanul felvesz egy stoppost, és a jótette egy farmerjébe kerül. Klipszerűen bevillantak a képek, ahogy viszi Ágnes táskáját a pályaudvarra, amikor egyszer elutazott Weimarba, ahogy odaadja a verselemzéseket, amiért a lány kapott dicsértet, ahogy hónap végén fizet neki a kocsmában, ahogy elviszi moziba, és neki eszébe sem jut megkérdezni, mibe került a jegy, ahogy … de nem folytatta. A gombostűre szúrt bogár ne kapálózzon, hanem csillogjon méltóságteljesen.

Kolbenheyer kommentpolitikája