Az olvasó már megszokhatta, hogy eklektikus ízlésemnek köszönhetően váratlan könyvek kerülnek a kezembe. Ezért fogok most Michael Palin Sarkig tárt világ című könyve (Budapest, Gabo, 2005; az angol eredeti: Pole to Pole, London, BBC, 1992) ürügyén írni, és nem a szerző korábbi és híresebb Nyolcvan nap alatt a Föld körül-jéről, vagy az azóta megjelent többi expedíciós könyvéről. A stáb alapötlete az volt, hogy 1991 nyarán az Északi-sarktól elutaznak a 30. keleti hosszúsági fokot követve a Déli-sarkra, mivel itt található a legtöbb szárazföld. A Kelet-Európát és –Afrikát keresztülszelő utazás során persze jócskán eltértek ettől a tervtől: Szudánból nem lehetett továbbutazni délre a polgárháború miatt, ezért Etiópia és Kenya felé kerültek, illetve Dél-Afrikából mégsem vitte el őket egy kutatóhajó az Antarktiszra, így Chilébe repültek. Az időpont is nagyon izgalmas volt, 1991-ben épp elutazásuk után omlott össze a Szovjetunió, Szudánban még dúlt a polgárháború, de Etiópiában épp véget ért, Dél-Afrikában pedig már csak az apartheid nyomait láthatták. Ráadásul igyekeztek minél inkább a helyi tömegközlekedést igénybe venni: teher- vagy utasszállító hajót, vonatot, buszjáratot, kompot, és csak ahol végképp semmi sem jár (Szudántól Kenyáig), ott fanyalodtak bérelt terepjárókra. Az élmény Palin fanyar humorával előadva utánozhatatlan, ezért most meg sem próbálom utánozni. Inkább arról írnék, hogyan olvasok én számomra meglepő könyveket. Mert nekem a könyvekről más könyvek jutnak az eszembe.

A Sarkig tárt világ olvastán először Szerb Antal A Pendragon legenda című könyve ugrott be, pontosabban az a jelenet, amikor a magyar főhős döbbenten hallgatja a British Museum könyvtárában az angol kalandor élettörténetét, Burmától Kenyáig ívelő kalandjait. Ezek a britek úgy sétálnak a Birodalomban, mintha otthon lennének. Bár Palintől nagyon távol áll a kolonialista szemlélet, könnyed természetességgel veszi tudomásul, hogy angolnak lenni világpolgárságot jelent. Mindenhol mindenki tud angolul, nem csak a hivatásos idegenvezetők, de a sofőrök és utcagyerekek is. (Őszintén szólva nem mindenki: Chilében nem beszélnek angolul. Hm, ki is az imperialista?)  De ezen túlmenően is, mindenhol természetes az angol(szász) jelenlét. Az északi-sarki prémvadásztól a déli-sarki pilótáig tele van a világ csavargó britekkel és amerikaiakkal. Afrikában mindenütt a brit gyarmati uralom nyomaira bukkanunk, Etiópia kivételével végig az egykori Birodalomban utazhat a forgatócsoport. De Cipruson még ma is van brit támaszpont. Afrika fehér lakói is jórészt angol nyelvűek Kenyától Dél-Afrikáig (a „vanília gorillák”, ahogy a fekete többség nevezi őket). És persze a turisták is (a japánokat leszámítva). A komolyan vett önirónia és a természetes öntudat keveréke az, ami a legvonzóbb az angolszászokban, és Palin szállítja az ideális koktélt.

A második könyv, ami eszembe jutott, Daron Acemoglu A gazdasági fejlődés gyökerei című tanulmánykötete (amit már ismertettem). Mert az afrikai utazások visszatérő döbbenete a szegénység, még pontosabban a gyarmati uralom vége óta elhúzódó permanens válság, sőt néhány esetben további hanyatlás (ebben a műfajban mélyebb és jobb Paul Theroux Afrika, fekete csillag című könyve, ezt is ismertetnem kellene már). Palin nem értékel, nem elemez, csak megfigyel, de azt pontosan. Tökéletesen világos, hogy a világtól elzárt országok jóval szegényebbek azoknál, amik szabadon kereskednek az imperialista karvalytőkével. Szudán a legszörnyűbb, a több évtizede lerombolt házakat sem építi újra senki. Az is világos, hogy az állami bürokrácia csak megfojtani képes a vállalkozó szellemet, de sosem növeli a polgárok jólétét. Tanzániában mindenen ott van valamilyen állami vállalat leltári száma, de az ország tökéletesen lerohadt, diszfunkcionális. És az is kiderül, hogy ha az elitek mesterséges akadályokat állítanak a felemelkedés útjába, az robbanáshoz, de addig is a fejlődés lassulásához vezet. A dél-afrikai apartheid önsúlya alatt rogyott össze, nem emberjogi humbug döntötte meg. Csupa csemege, ami ragyogóan mutatja az intézmények befolyását a gazdasági növekedésre.

Végül, mint Mórickának mindig mindenről, újra Jared Diamond jutott az eszembe, leginkább az Összeomlás (ezt is ismertettem már). Ne tévesszen meg senkit, hogy Palin most nem a grönlandi normannok, a mexikói maják vagy a húsvét-szigetiek porrá és hamuvá vált civilizációjának romjai között jár. A szélsőséges példáknál valószínűbb az olyan veszély, amit viszont lát az útja során. Az egyiptomi és etióp romok arra figyelmeztetnek, hogy a civilizáció központjai elszegényedett perifériákká válhatnak. Csernobil kihalt környéke, illetve a túlnépesedett afrikai vidékek sárlavinái pedig arra, hogy a jelenkor környezetpusztítását a társadalmak hibás reakciói valódi katasztrófákká változtathatják. Mindenhol. De addig még nézzük meg ezt a szép világot, ki tudja, meddig marad nyitva.

Kolbenheyer kommentpolitikája