Muszáj lépést tartani a gyerekekkel. Legalábbis ez volt az ürügye annak, hogy elolvastam Rick Riordan A villámtolvaj (Szeged, Könyvmolyképző, 2010; az amerikai eredeti: The Lightning Thief, New York, Hyperion Books, 2005) című regényét. Ha valaki csak a filmet ismerné, az gyorsan felejtse el, mert a brutálisan és ostobán átírt forgatókönyv csak az akcióorgiát volt képes átemelni, és pont a szellemességet, és a belső logikát erőszakolta meg, amitől működik Percy Jackson története. Aki meg még nem is hallott róla, annak talán annyit kedvcsinálónak, hogy a többkötetesre tervezett regényfolyam első részében kiderül, hogy Perseus „Percy” Jackson apja maga Poszeidón tengeristen, és ebből érthető módon számos bonyodalom származik, főleg miután kiderül, hogy valaki ellopta Zeusz mestervillámát, így aztán háború fenyeget az Olimposzon. Akinek ettől csak elment a kedve, attól most búcsúzom, akinek viszont megjött, annak próbálok minél kevesebbet elárulni a történetből, hiszen mégiscsak kalandregényről van szó. A folytatásokat még nem olvastam, így aztán nem tudok felelősséget vállalni azért, hogy valóban kikerekedik-e ebből valamilyen fenntarthatóan izgalmas és kerek sztori. A kezdet mindenesetre bíztató, bár a fenntartásaimat sem szeretném véka alá rejteni. A következőkben tehát kitérnék a mitológiai tobzódásra, a nyilvánvaló koppintásra és arra, mitől működött nekem mégis a történet.

A könyvet csak minimális mitológiai ismeretekkel érdemes olvasni. Nem azért, mintha különben nem lenne érthető, hiszen az író mindent elmagyaráz, sőt a kötet végén még bőséges kislexikon is van (bár nem tudom, ki olvas regényt hátra-hátralapozgatva), csak mert nem élvezetes. Hiszen itt arra megy ki a játék, hogy az író aládolgozik az olvasónak, gyakorlatilag mindenki a szereplőknél hamarabb rájöhet, hogy most éppen melyik figurával vagy motívummal találkozunk, és ettől nagyon okosnak érezhetjük magunkat. A hízelgés az egyik leghatásosabb írói eszköz. Ha viszont ez megvan, akkor elégedett mosollyal dőlhetünk hátra, és várhatjuk, hogy a következő oldalon melyik isten, hérosz vagy szörny bukkan fel, illetve melyik történetbe csöppenünk éppen. Van kötelező kűr (Perszeusz vs. Medúza), de amúgy nem kiszámítható, hogy ki vagy mi következik. Az olimposziak teszik, amit tőlük elvárunk: folyamatosan beavatkoznak a halandók életébe, hatalmaskodnak, de sokszor kénytelenek héroszaikat használni a személyes fellépés helyett. Arra is van magyarázat, hogy miért ismétlődhetnek a történetek: a szörnyek mint valamiféle őserők kivetülései elpusztíthatatlanok, ha egy hérosz megöli őket, csak ideiglenesen vonatnak ki a forgalomból, idővel visszatérhetnek. Nézzünk körül, bárki szembejöhet az utcán.

Egy ötödikes olvasó a harmadik oldalon jön rá arra (empirikus ténymegállapítás), hogy bizony Harry Potter-klónnal állunk szemben (ő finomabban fogalmazott: „Papa, ez nagyon hasonlít.”). Vegyünk egy egyszerű srácot, akinek mindenféle nehézségei vannak (itt: diszlexia és hiperaktivitás), zűrös és csonka a családja, akivel aztán történjenek mindenféle furi dolgok, mígnem kiderül, hogy ez bizony azért van, mert varázsló, akarom mondani félisten. Ezután kerüljön egy speckó oktatási intézménybe (figyelem, csavar, itt nem varázslóiskola és uncsi nyár otthon, hanem nyári hősképző tábor és uncsi iskolaév), ahol a bölcs tanár figyel rá és adjunk mellé egy okos lányt és egy bénázó havert. Majd küldjük olyan kalandba, amibe a felnőtteknek is beletörne a bicskája, de amiből ő nem az eszével és erejével (mert ezekből azért olyan nagyon sok nincs neki), hanem azzal a hatalmas szívével győztesen keveredik ki. A sort folytathatnánk a titkos próféciától az újjáéledni készülő gonoszon át a valódi veszélyt fel nem ismerni akaró vezetőségig, de talán elég is lesz egyelőre. Hát ez első hallásra gáz. Lehet, hogy másodikra is, de azért kezet a szívre: ki képes ilyen könnyedén koppintani? És ennyire invenciózusan? Mert azért ne feledjük, ez mégiscsak egy másik világ, amit fel kell építeni, és amihez hatalmas anyagot kellett megmozgatni. Ez a klón bizony nagyon eleven, és saját személyiség

És akkor mégis jó ez a könyv? Jó. Sőt öniróniája még azt is megengedi, hogy az egyik szereplő egy vaskos, varázslós címlapú könyvtől ne tudjon elszakadni. És nem bújik ki a mindenképpen felmerülő kérdések alól sem. Ha vannak istenek, akkor van Isten is? „Metafizikával nem foglalkozunk.” ¬ hangzik a válasz. És ha valaki másban hisz? Az mást is lát. Mit keresnek az istenek Amerikában? Mindig együtt mozognak a nyugati civilizáció szívével (hiszen valójában annak emanációi, és nem teremtői), ezért az Olimposz New Yorkban (Empire State Building), Hádész birodalma pedig Los Angelesben (Hollywood) van. És mit csináltak az istenek az elmúlt kétezer évben? Ugyanazt, mint azelőtt: Washington és Jefferson épp úgy héroszok voltak, mint Akhilleusz és Minósz. Talán ennyiből is látszik, hogy a könyv sikeres kísérletet tesz a két világ egyesítésére: az istenek és az emberek ugyanis nem két külön világban élnek, mint a HP varázslói és muglijai. És ez nem csak puszta viccnek jó (Árész mint vad motoros), hanem szellemes önkritikára is: ez a világ tényleg olyan, mintha egy tucat kiállhatatlanul szeszélyes, beképzelt, gőgös, de szórakoztató isten irányítaná.

Kolbenheyer kommentpolitikája