Mintha a modern történelem folyamatosan különböző ideológiák, sőt újabban civilizációk összecsapásából állna, pedig oly sokszor hittük már, hogy a konfliktusok történetének vége. Abban ugyan nem hiszek, hogy belátható időn belül megvalósul a tökéletes világbéke, de ebben a négyrészes sorozatban amellett szeretnék érvelni, hogy a történelemnek határozottan van iránya és a szembenálló felek között határozottan különbséget lehet tenni. Azt sem titkolom, hogy a liberális demokráciát tartom a világot javára átformáló történelmi erőnek.
I. Farkasvadászat (05.30.), II. Medvetánc (05.31.), III. Tevefutam (06.01.), IV. Sárkányszelidítés (06.02.)

A történelemnek másodszor 1991-ben lett vége, ekkor szűnt meg egyik napról a másikra a kommunista szuperhatalom, a Szovjetunió. A bomlási folyamat persze már korábban megindult, 1989-ben, a kelet-európai csatlósok szabadon eresztésével pedig látványossá is vált. A Szovjetunió egyszerre jelentette a klasszikus orosz imperializmus high-tech-verzióját, és az európai felvilágosodás torzszülöttjét, az erőszakos egyenlősítés vérgőzös álmát. Az előbbi az európai történelem vissza-visszatérő anomáliája, amit azonban mindig domesztikáltak. A Szovjetunió tehát utóbbi minőségében, mint jövőkép volt félelmetesebb, hiszen nem csak katonailag terjeszkedett, de „fertőzött” is: az európai értelmiség világjobbító álmait testesítette meg. Voltak pillanatok, amikor úgy tűnt, belülről veti szét a velejéig rothadt kapitalista rendszert: egy újabb metafora, ami a kortársak kóros vakságát bizonyítja, akik nem tudtak különbséget tenni egy működő, önjavító rendszer, és egy megvalósíthatatlan, felelőtlen álomvilág között. A Szovjetunió azonban elvesztette a fegyverkezési versenyt az USA-val szemben, merev tervgazdasága önsúlya alatt összeomlott, a lakossága pedig megelégelte a szabadságmegvonást és a szegénységet: a medve kimúlt. Vagy mégsem?

A szocializmus/kommunizmus öröksége ugyanis letagadhatatlanul velünk él. Míg a nácizmusról szóló vita lényege az, hogy ki nem náci, addig szocialistának vagy marxistának lenni (ha kommunistának nem is) egyáltalán nem szégyen. Büntetlenül képviselhető álláspont még ma is, hogy a kommunizmus szép eszme, csak rosszul valósították meg. Erre még legyinthetnénk, de arra már nem, hogy Kelet-Európában a polgárok jelentős része gyanakodva néz a magántulajdonra, nem sokra értékeli a szabadságjogokat, és a demokráciát egyszerűen a többség ököljogának tartja. Újra és újra kéjjel szavaz olyan pártokra, amik a közösségi akol melegét kínálják cserébe az előbbiekért. Vagyis felmerül a kérdés, hogy a kommunista diktatúra bukása valóban liberális demokráciát eredményez-e. Ráadásul mintha a medve néha a farkasra kezdene hasonlítani: a dolgozók egyenlősége helyett a nemzet exkluzivitásának ideológiájába csomagolják az állami paternalizmust. A közösségre való állandó hivatkozás hamis jelszava mögött továbbra is akadályozzák az egyéni kezdeményezéseket akár a gazdaság, akár a kultúra területén.

Bár a történelmi távlat itt jóval kisebb, mégis úgy érzem, elvétjük a mértéket. A mai politikai diskurzusban is lehet ugyan állítani, hogy a teljes egyenlőség kívánatos és elérhető cél (bár nem az), de azt már nem, hogy ezt az egyén szabadságának tudatos és erőszakos megsértése árán is szabadna megvalósítani. Aki megtenné, kiírná magát a közéletből, hát nem is teszi senki. Így viszont ártalmatlan képzelgéssé válik a szalonmarxizmus. A kelet-európai államok valóban nem lettek az elmúlt húsz évben kifogástalan liberális demokráciák. De a trend minden ideiglenes megakadás, sőt visszafordulás ellenére egyértelmű. A magántulajdon még Oroszországban sem számolható fel teljesen. De a legfontosabb talán az elzárkózás megszűnése. Mivel nincs alternatív ideológia (senki sem mondja magáról, hogy nem demokrata, és nem szereti a szabadságot), és a periféria gazdasága teljesen összenőtt a centruméval, nem húzható fel újabb vasfüggöny. Kelet-Európa lakói számára nyilvánvaló, hogy csupán lemaradtak a Nyugat mögött. Legrosszabb esetben a lábukkal szavaznak az emberek: Nyugatra költöznek. De nem csak ők, és ezzel elérkeztünk a harmadik fordulóponthoz.

Kolbenheyer kommentpolitikája