Mintha a modern történelem folyamatosan különböző ideológiák, sőt újabban civilizációk összecsapásából állna, pedig oly sokszor hittük már, hogy a konfliktusok történetének vége. Abban ugyan nem hiszek, hogy belátható időn belül megvalósul a tökéletes világbéke, de ebben a négyrészes sorozatban amellett szeretnék érvelni, hogy a történelemnek határozottan van iránya és a szembenálló felek között határozottan különbséget lehet tenni. Azt sem titkolom, hogy a liberális demokráciát tartom a világot javára átformáló történelmi erőnek.
I. Farkasvadászat (05.30.), II. Medvetánc (05.31.), III. Tevefutam (06.01.), IV. Sárkányszelidítés (06.02.)

A történelemnek harmadszor mostanában lesz vége, és ha tényleg bekövetkezik, akkor az a kortársak vakságának újabb szép példája lesz. Hiszen még nem is olyan régen a nyugati/keresztény és az iszlám civilizáció összecsapásáról volt divat értekezni, ma viszont úgy tűnik, hogy az egykor a szocializmussal is kacérkodó arab diktátorokat nem a muzulmán fundamentalisták, hanem a szabadságot és demokráciát követelő városi ifjúság dönti meg. Az iszlám világ pont a hozzánk való hasonlósága miatt lett alkalmas arra, hogy kivetítsük rá mindazt, amiből mi, fejlett európaiak és amerikaiak már kinőttünk: a szekularizáció hiányát, a nők elnyomását, a korrupt és gyenge államot, a vérségi kötelékek túlértékelését. És persze mindenekelőtt a vallási fanatizmust, és a vele azonosnak tekintett öngyilkos terrorizmust. Nemrég még tényleg Oszama bin Ladentől féltünk? Ennek most egyszer s mindenkorra vége, a facebook-forradalmak következtében az iszlám világban is elterjed a liberális demokrácia: a lomha teve arabs telivérré változik. Vagy mégsem?

Először is nem látunk a jövőbe. Senki sem tudja, hogy a forradalmak győznek-e, és ha igen, valóban kirobbantóik álmát valósítják-e meg, vagy csak elitcseréhez vezetnek a rendszer fenntartásával. Ha az erőszak eszkalálódik (és ez történt Líbiában, de efelé tartunk Egyiptomban és Szíriában is), akkor gyakorlatilag lehetetlen azonnal demokráciát bevezetni: a gyilkosok szavazással sem nyerhetnek, gondolja majd mindkét oldal. De tegyük fel, hogy a forradalom győz. Az iszlám világ lemaradásának (igen, ezt mondjuk ki nyugodtan: nem kulturális különbség a lényeg, hanem a civilizációs lemaradás) mélyebb okai vannak, amiket a jó kormányzás sem tud eltüntetni néhány év alatt. A magántulajdont, a vállalkozási szabadságot vagy az öröklést meghatározó jogszabályok évszázadok alatt tértek el a nyugati mintától. Az eltérés hatása és nyomában a világkereskedelemből való kiszorulás pedig olyan intézményi környezetet teremtett, aminek megváltoztatása gigászi vállalkozás. Az óhatatlan kudarcok pedig végső soron vagy a populista diktatúra restaurációjához, vagy valódi iszlám forradalomhoz vezetnek – vissza a középkorba.

De gondolkodhatunk (sőt gondolkodjunk) fordítva is. Tegyük fel, hogy nem győznek a forradalmak. Most. Mert azt azért észre kell venni, hogy ilyen forradalmi hullám még sosem söpört végig a Közel-Keleten. És azt is, hogy ebben az esetben sincs valódi alternatíva. Mert fenn lehet tartani erőszakkal a diktátorok hatalmát, de mostantól nyilvánvaló, hogy az csupán ezen alapszik. És az iszlám teokrácia sem valós alternatíva, hiszen egyetlen valódi manifesztációja, Irán is folyamatosan demokratizálódik (ez azonban csak tendenciájában mérsékli, de nem szünteti meg automatikusan az iráni-izraeli konfliktust). És ahogy az előző részben is előkerült: elég megnézni, honnan hova költöznek az emberek. Ha tömegesen költöznek muzulmánok Amerikába és Európába, akkor elég nyilvánvaló, hogy szívesebben élnek anyagi jólétet is biztosító liberális demokráciákban, mint otthon. Sajnos egyelőre az európai és amerikai közvélemény nem látszik felismerni, hogy mennyire fontos lenne a muzulmán demokráciák támogatása. És ez az idegenkedés vezet el minket az utolsó fordulóponthoz.

Kolbenheyer kommentpolitikája