Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

A protokollfőnök nagyon savanyú képet vágott, amikor azt mondtam, olyan szépen süt a nap, inkább átsétálok, és nem kérem a kocsit. Tudtam, hogy ezt felesleges plebejus gesztusnak tartja, félti a követség tekintélyét, de azt is tudtam, hogy nem fog ellentmondani, főleg mostanában, nem jó egy szakembernek ujjat húzni egy politikai kinevezettel, amilyen én is vagyok. Pedig nem elvi kérdésről volt szó, csak a felesleges macerát akartam elkerülni. Az iskola a harmadik épület abban a mellékutcában, amire a követség bejárata néz, teljesen értelmetlen lett volna oda autózni. Tolmácsot persze vittem magammal, mert bár már egy éve itt szolgáltam, csak pár szót értettem a nyelvből. A bennszülöttekben persze fel sem merült, hogy megtanulják a mi nyelvünket, sőt, őszintén szólva, általában is alig beszéltek idegen nyelvet, bezárkóztak a saját, úgymond ősi kultúrájukba. A baráti társaság elnöke jött még velem, persze helybéli, bár legalább gagyog valamit emberi nyelven, mi meg mindig udvariasan dicsérjük, hiába szinte érthetetlen, amit mond. Hármasban léptünk ki a kapun, negyedórával a megbeszélt időpont előtt. Tudtam, persze, hogy csúszás lesz, a bennszülöttek időfogalma egészen sajátos, de én szerettem mindig bemutatni a civilizált pontosságot.

A nap tényleg szépen sütött, de a második lépésnél már megbántam, hogy csak zakóban indultam el. Sosem fogom megszokni ezt a szélsőségesen kontinentális klímát: hideg és száraz, marja a bőrt. Némi undorral helyre rántottam a helyi ízléshez igazított nyakkendőmet, és kiléptem. A kapuban diákküldöttség várt, és bekísértek az igazgatói irodába. Az igazgató láthatóan zavarban volt, próbálta megadni a tiszteletet a nagykövet pozíciójának, de ugyanakkor nem tudta levetkőzni a bennszülött gőgjét sem, amivel az idegenekre nézett. Az meg, hogy egy számára tökéletes idegen nyelvre és nyelvről fordítanak a füle hallatára, teljesen összezavarta. A tolmácsom viszont a helyzet magaslatán volt: gyönyörű szóvirágokkal méltatta az iskolát és a vendéglátó országot, nekem meg tömören összefoglalta az igazgató közhelyeit és kommentálta is azokat. Csak el ne röhögjem magam. Közben körülnéztem az igazgatói irodában. A berendezési és dísztárgyak kiválasztásában szolidan keveredett a műszaki érdeklődésű ember sekélyes ízlése és a helyi kultúra giccsbe hajló tarkasága. Örülök, hogy a saját dolgozószobámat funkcionális egyszerűséggel rendezhettem be, de a fogadó helyiségekben persze a követségen is van néhány népművészeti alkotás, a látogatók elvárásainak is meg kell felelni.

Az udvariaskodás és a frissítők után (minden ragad a cukortól, brrr), együtt vonultunk fel a díszterembe, ahol már tolongó tömeg várta a kultúrműsort, ezt kellett megnyitnom. A meghívásom oka ugyanis az, hogy újabban a követségi munkatársakon kívül még jó néhány honfitársunk ebbe a világvégi országba költözött, kihasználandó a politikai változásokkal megnyílt új gazdasági lehetőségeket. Gyerekeiket általában ebbe az iskolába íratták, hiszen a követség is közel van, meg a színvonal is jóval a nagyon gyatra országos átlag felett van. Nagyon nehéz tisztességes iskolát találni a világnak ebben a csücskében. A gyerekeink persze rögtön a legjobbak közé kerültek, és alig telt el tíz év, mire az igazgatónak és a tanároknak is feltűnt ez. Legyőzve a civilizált emberekkel szembeni ösztönös gyanakvásukat, országunkat és kultúránkat bemutató napot szerveztek, pontosabban szerveztettek a gyerekeink szüleivel. Az egyikük aztán megkért engem a megnyitó beszéd megtartására. Elvállaltam, bár rögtön szóltam, hogy a műsort nem fogom végignézni. Mivel a bennszülötteknek fogalmuk sincs a civilizációról, a leggagyibb hangszerek és a fröccsöntött népművészeti artefaktumok is megfelelnek nekik, ehhez viszont nekem semmi kedvem. A kétnyelvű konferanszié először az igazgatót szólította a színpadra, aki rövid beszédét jó papagájként egy rosszul bemagolt köszöntéssel zárta a mi nyelvünkön. Bár a közönség nyilvánvalóan egzotikus csudabogárként tanulmányozott, eszem ágában sem volt ezt a cirkuszi produkciót viszonozni, amikor a konferanszié engem szólított:
– Szeretettel köszöntöm Budapesten Őexcellenciáját, Nguyen Quoc Dung urat, a Vietnami Szocialista Köztársaság rendkívüli és meghatalmazott nagykövetét!

Kolbenheyer kommentpolitikája