Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

A zóna mindig is ott volt a város szélén. Legalábbis amíg Krisztián emlékei visszanyúltak, ami persze nem volt olyan sok, de ösztönösen érezte, hogy a születése előtt is, már hosszú-hosszú ideje ott volt a zóna. Valami furcsa kettősség lengte körül, hiszen Krisztián alig hallotta a felnőtteket a zónáról beszélni, úgy tettek-vettek, mintha nem lenne a város határában egy elzárt terület, másrészt viszont azt se mondhatta, hogy a zóna léte titok lett volna, hiszen alaposan ki volt táblázva. Sőt, ha netán vonattal a fővárosba utaztak, visszafelé már a vonaton igazoltattak mindenkit, ki miért igyekszik a zóna közelébe. Ők ott laktak, tehát nyugodt szívvel ücsörögtek, de kristálytisztán emlékezett némelyik utas izzadtságszagú történetére, mi keresnivalója van arrafelé. De ez a természetesség mégsem volt természetes. Krisztiánban ugyan – ez talán a gyereki agyműködés valamilyen következménye – sosem merült fel, hogy a zóna létét ne olyasfajta természeti adottságként vegye tudomásul, mint hogy a város mellett hegyek vannak, a hegyeken meg erdő. De az nagyon is izgatta, hogy mi van a zónában, mert ha valamit ennyire őriznek, akkor az nagyon izgalmas lehet.

A zónába be lehetett lépni, külön engedéllyel persze. Úgy tűnt ezt nem olyan nehéz szerezni, mert a szülei minden nyáron kérvényezték, és két hónapra meg is kapták. De mindjárt más színben látta Krisztián az ügyet, amikor az egyik nyáron kiderült, hogy a fővárosi unokatestvére nem jöhet vele a zónába, mert nem helybéliek csak nagyon különleges esetben kaphatnak engedélyt. A nyári engedélyeket a strandolás miatt kérték és kapták. Mivel a tó már a zónában feküdt, máshogy nem lehetett odajutni. Furcsa volt a vize, más nem is vágyott oda, de a helybéliek jobb híján megszokták. Egyetlen út vezetett az egyetlen strandra, különben végig magas szögesdrót-kerítés vette körbe a széles nádast, ami a tavat övezte. Az út közepén egy kiöblösödésben állt az ellenőrző pont, ahol a gépfegyveres katonák elkérték az engedélyeket és a személyes iratokat. Mindezt csak távozáskor adták vissza, addig egy alumínium lapocskát kapott mindenki, hasonlót a dögcédulához. A zóna hétkor bezárt, addig el kellett hagyni a strandot, aki nem jelent meg, az után hajtóvadászat indult, legalábbis ezt mesélték. Krisztiánt azonban a strandon kívüli világ is érdekelte.

Nagyot dobbant a szíve, amikor Tamás, a nagybátyja egy tavaszi, napfényes szombaton beállított, hogy nincs-e kedve vele menni a zónába, mutatna valamit. A szülein látszott, hogy nem örülnek a dolognak, de Tamásnak spéci engedélye volt, vihette a srácot is. Nem a strandra vezető aszfaltúton mentek, hanem az első kanyarnál letértek egy poros földútra. Hamarosan egy fából készült sorompóhoz értek, az őr mellette állt és cigizett, unottan nézett Tamásra, majd ahogy felismerte, továbbintette őket. Az alacsony dombgerincen túl megritkultak a satnya fenyők, és egy fűcsomókkal behintett, kopár medencében álltak meg. Tamás kiszállt, és Krisztiánnal a sarkában elindult lefelé a domboldalon. A mészkősziklák csupasz foltjait kereste, ez hamar nyilvánvaló lett. Aztán amikor az első ammonitát kifordította a puha üledékből, Krisztián álla végleg leesett. A délután hihetetlenül izgalmas volt, bár az első után már csak egy törött ammonitát találtak, de kagylóhéjból rengeteget, sőt egy olyan lenyomatot is, ami sejtésük szerint valamilyen nagy rák lába lehetett. A zóna egész misztikuma értelmet nyert.

Mindez Krisztiánnak húsz év múlva jutott az eszébe, amikor az azóta lebontott szögesdrót kerítés helyén állt a saját gyerekeivel, és az ismeretterjesztő táblákat nézegette. Tényleg a kommunista diktatúra pitiáner félelme, hogy ha alattvalóit túl közel engedi az országhatárhoz, akkor azok megszöknek, hozta létre a gyerekkori titkok zónáját? De annak a gyerekkornak vége.

Kolbenheyer kommentpolitikája