Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

– Hát érdemes ebben a mai világban szülni? – tette fel a költői kérdést a házmesterné (bár valószínűtlen, hogy ő maga is így aposztrofálta volna megnyilvánulását), és a hatalmas cekkereket cipelve elfújtatott. Hát neked lehet, hogy tényleg nem, gondolta Gábor dühösen, és aggódva simított végig Angéla domborodó hasán, miközben a távolodóban is gigászi ülepet bámulta, tovább morogva magában, hogy nem, hát neked tényleg nem. Megjött a lift és beszálltak. Angéla fáradtan elmosolyodott, mert a kicsi megint rugdalni kezdett, a kilencedik hónap legvégén ez nem meglepő, sőt, mintha már egyenest a kikívánkozást jelezné előre. Gábor aggodalmasan sürgölődött körülötte, kinyitotta az ajtót, kihúzott egy széket, hogy könnyebben levehesse a cipőjét, kézen fogva a fotelhez vezette, még egy pohár vizet is hozott. Angéla ugyan még csak az első gyereküket várta, de pont úgy nézett férjére, mint egy sokat látott, sokgyerekes anya, aki fia feltűnő sürgésében-forgásában biztosan felismeri, hogy kérni akar tőle valamit. Sőt, meg is előzte: - Köszi, de most már tényleg elmehetsz … - Gábor zavartan nyelt és pislogott, a torkát is megköszörülte: – De biztos? Úgy értem, nem lehet, hogy … mert akkor persze semmiképp … érted, nem szeretném, ha … – Angéla azonban tudta, hogy milyen egy jó feleség: – Nem, menjél csak, minden rendben lesz.

Gábor erre tényleg elment. Végül is még jó egy hét volt a várható időpontig, és ez volt a kutatónapja. Ilyenkor hamar végzett a suliban, aztán irány az OSZK mikrofilmtára. Nem állt rosszul a doktorijával, de Angéla túl jól ismerte ahhoz, hogy ne tudja, amíg az utolsó sort le nem írta, nem lesz elégedett. Azzal meg mindketten tisztában voltak, hogy ha megszületik a kicsi, akkor egy darabig nincs könyvtárazás. Angéla elszenderedett a fotelben, de hirtelen teljesen éber lett. Sosem érezte még, de mégis pontosan tudta, ez az. Az első fájás. Egyik kezével a hasát ölelte, a másikkal felnyomta magát, és odabicegett a telefonhoz. A telefonkönyvben vadul kereste az OSZK számát, hiszen akkoriban még nem nagyon voltak mobilok. Persze a Ricsinek már az egyetemen is volt, kisebb kézitáskát cipelt folyton magával, hiszen gyakran kellett feltölteni, de mindenkinek dicsekedett vele, egyszer még a tanárnak is felajánlotta szeminárium közepén, hogy nyugodtan hívja fel róla az Akadémiát. Végre, megvan a szám, bepötyögte: – Halló! OSZK? A mikrofilmtárat kérem, jaj! – Kis szünet, majd egy nagyon unott női hang: – Iigeen. – Halló! A férjemet keresem, ott ül valahol, magas, szőke, szemüveges … – De kérem! Ez nem … – Jaj, ez már a magzatvíz, azt hiszem, nagyon gyorsan kellene, mert indul a szülés! – Jézus, Mária! Azonnal! – Gábornak kivételesen még a filmet sem kellett visszatekernie, sőt az olvasójegyét is rögtön a kezébe nyomták, amikor a könyvtáros falfehéren elvisította neki, hogy azonnal, de most rögtön, mert a neje, és a baba, és már a víz is, és siessen, nem hallja?

Gábor hármasával szedte a lépcsőket lefelé, a Dózsa téren épp elkapta a villamost, a forgalom szinte nulla volt, és pár perc múlva már otthon is volt. Közben Angéla kivonszolta az előszobába a már egy hete (ó, boldog előrelátás!) összepakolt kórházi táskát. Taxit is hívott, úgyhogy azonnal indulhattak a Baross utcába. A taxis unott arca is azonnal megnyúlt, kipattant, segített a csomagokkal, és hihetetlenül óvatosan, de gyorsan vezetett, miközben állandóan a tükörbe pillogott aggódva, amiről Gábor nem tudta eldönteni, hogy annak szól-e, hogy félti a kárpitot a víztől és vértől, vagy tényleg ennyire a szívén viseli a napfényre készülődő új kis életet. Odabenn már simán ment minden. A főorvos úr páciensenként egyágyas szobát kapott Angéla, Gábor pedig végig benn lehetett, sőt, rá volt bízva, hogy segítsen a mély lélegzésben (bee, most kiii, lassabban, bee …), és figyelje a fájások sűrűségét. Aztán eljött a nagy pillanat, bejött az orvos meg a bába, aztán vagy fél tucat orvostanhallgató (az adjunktus úr tanítványai, tapasztalatszerzés, nem zavarnak, csak itt álldogálnak majd, látják, már egészen kitágult, még pár perc …), a sarokban meg a takarítónő tevékenykedett. De Angéla túlzottan el volt foglalva a gyönyörű fájdalommal, Gábor pedig holttá válva kapaszkodott a szék karfájába, hogy az esetleges elájulása ne nehezítse az orvosok dolgát. Utólag is nagyon büszke volt a teljesítményére, hiszen azt is túlélte, amikor az orvos a baba kiemelése után megkérdezte, nem akarja-e elvágni a köldökzsinórt. – Fiú! – mondta jelentőségteljesen a bába – Hogy hívják? – Gáspár – súgta Angéla könnyes szemmel, így aztán nem látta a bába megrökönyödött tekintetét, és azt se, ahogy a takarítónő, mit nő, alig húszéves lány, felegyenesedik, félresöpri a szemébe hullott szénfekete tincset, és felcsillanó szemmel megismétli: – Gázsi?

Kolbenheyer kommentpolitikája