Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

A lakás ideális volt. A hatvan négyzetméter jó részét a két nagy szoba tette ki, széles ablakokkal az utcára, de elég magasan is volt ahhoz, hogy világos legyen. Az utca nem volt a legtisztább, de a környék jónak számított, és maradt még bőven pénzük a felújításra is. Ráadásul idejük is volt, a garzon, amit Peti kölcsönkapott az unokatesójától elég volt kettőjüknek, gyereket pedig csak pár év múlvára terveztek. Azért jó lenne a nyáron végezni a munkákkal, és őszre beköltözni. Mivel volt hol lakniuk, nyáron pedig eléggé ráértek, a dolog nem tűnt túl bonyolultnak. Az előző lakók megadták a vízvezeték- és fűtésszerelő számát, Bea nagynénje pedig ajánlott egy tuti villanyszerelőt, úgyhogy már csak egy burkoló kellett. A villanyszerelők másnap már jöttek is, és azt mondták, estére kész lesznek, lehet jönni átvenni a munkát és fizetni. Peti este aztán nem tudta, hogy őrjöngjön vagy csak simán sírjon. A három seggfej úgy állt ott fontossága teljes tudatában, fúróval a kezében, mint három kibaszott Rambo a vietkongok hullái felett, és tényleg, térdig álltak a sittben a tegnap még gyönyörű faparkettán. Aztán mintha teljesen, őszintén meglepte volna őket a kérdés, hogy mégis, mibe került volna lefóliázni. De ebből is tanultak valamit, Lajost már talpig fóliában várta a lakás.

Lajosra azért volt szükség, mert az előző lakók szerint olyan spécin csinálta meg a fűtést, hogy célszerűbb vele cseréltetni a radiátorokat, és akkor már a kádat is. (A spéciség mibenlétére sosem derült fény, de télen Peti is Bea rájött, hogy a termosztát tekergetésétől ugyan nem teljesen független a lakásban előálló hőmérséklet, de az összefüggés mindenestre nem írható le egyszerű matematikai egyenlettel). Lajosnak azonban lelke volt, mégpedig hatalmas, lévén meg nem értett villamosmérnökről volt szó, aki az emberiségbeli mélységes csalódását fojtotta vízvezeték-szerelői karrierjébe. Hogy végül is megsértették-e ezt a nagy lelket, vagy az provokálatlanul fordult-e maga ellen, nem tudható, mindenestre az tény, hogy Lajos pár napi munka után örökre eltűnt, és a telefonját sem vette fel többé soha. Mivel úgy tűnt, a munka zömét elvégezte, Petiék nem is voltak boldogtalanok addig, amíg ki nem öntöttek egy vödör vizet a kádba, és az alattuk lakó fel nem jött, hogy az említett vödör víz hiánytalanul lecsöpögött a fürdője plafonjáról a padlójára. Lajos ugyanis a kádat valóban betette, de a lefolyóba be nem kötötte.

Ezek után a burkolótól már tartottak kicsit, de Zsuzsi néni, Peti anyukájának legjobb barátnője, garantálta, hogy ott nem lesz bibi. Az ő fürdőjét is a Feri csinálta meg, ráadásul gyerekkora óta ismeri, hiszen osztálytársak voltak a fiával. Petit ez csak addig a pillanatig nyugtatta meg, amíg meg nem látta a Ferit: kicsit több volt két méternél, combvastagságú bicepszén pedig hatalmas tetovált kígyó tekergett, tekergett, hiszen úgy tűnt, hogy a legkisebb mozdulatra is játszadoznak az izmok a kigyúrt a felsőtesten. – A barátaimnak csak Indián vagyok – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, majd körülnézve kijelentette, hogy három-négy nap alatt végezni fog. A bontással végzett is egy fél nap alatt, látható élvezettel tört-zúzott, majd a Moszkván (az hülyén hangzana, hogy a Széll Kálmánon, nem?) felszedett két józsit és velük lecipeltette a sittet. A beesett arcú, kopaszodó, foghíjas proletárok eltörpültek mellette, de fülüket-farkukat behúzva cipelték lihegve a zsákokat. Másnap azonban Indián nem jött. A telefont csak estefelé vette fel, és közölte, hogy ebben az időben muszáj paplanernyőznie, majd holnap jön. A holnap két hét múlva jött el.

Amikor dolgozott, a munkájára nem lehetett panasz: gyönyörűen rakta a csempéket, glettelt és festett is, sőt az elcseszett konnektorokat is megcsinálta. Végre egy mester, aki magáénak tekinti a felújítandó lakást. Kicsit talán túlzottan is. – A plafonra felraktam ezt a lambériát, így tuti nem lesz gond a vakolattal, csak lenolajjal kentem át, lélegzik, átereszti a vizet, nem fog penészedni sem, és akkor már úgy tűnt szebbnek, hogy ide az élekre raktam ilyen sarokléceket, fasza, mi? – és látszott, hogy hiba lenne ellentmondani neki. Mert Indián láthatóan úgy döntött, hogy az ő feladata bevezetni Petit a férfiélet rejtelmeibe, így aztán vidáman mutatta meg neki a beforrt koponyasérülését: – Kurvára felbaszott a főnököm, azóta nem is vállalok alkalmazotti állást, inkább felújítok két-három lakást, aztán pár hónapig csak ernyőzöm, na mindegy, szóval, felbaszta az agyam, megfogtam, kivágtam az ablakon, naná, csukotton, de csak félemelet volt, de persze nézem, bassza meg, ezt a nyakamba varrják, hát gyorsan lefejeltem a radiátort, aztán mondtam, önvédelem volt, ilyen dagadt állat volt, zsír persze csak, de a bíró bekajálta. – Peti már alig várta, hogy vége legyen, de Indiánnak nem volt sürgős, ráadásul újabb és újabb ötletei voltak. Amikor Bea is befutott, akkor állt elő a legjobbal: – Csinálok nektek ágyat is! Fából fogom, persze, rendes, vastag gerendából, veszek kétszázas csavarokat, és felfuratom ide a falra, na az nem fog imbolyogni, de tudjátok, mit, baldachinos lesz, a tetejére meg tükröt rakunk, nekem is olyan van otthon, állati, értitek, felnéztek, miközben csináljátok … – és miközben két alkarját és csípőjét ellentétes ütemben előre-hátra mozgatta, rákacsintott Beára.

Kolbenheyer kommentpolitikája