Akinek a cím keltette fel az érdeklődését, annak még egy kicsit várnia kell. Közgazdasági ismeretterjesztő könyvet fogok ugyanis ismertetni, de Tim Harford az előző könyvéhez képest most nem tisztán gazdasági témákkal foglalkozik Az élet rejtett logikája (Budapest, HVG, 2008; az angol eredeti: The Logic of Life, London, Little, Brown, 2008) című művében. Olyan szerteágazó kérdésekre kapunk választ, mint hogy miért terjed az orális szex a tinik körében (mert félnek az AIDS-től), miért van túlfizetve a főnök (mert az ő magas fizetése ösztönzi az előléptetésre törekvő kollégákat), miért osztogatnak a politikusok nyilvánvalóan gazdaságtalan agrártámogatásokat (mert a támogatásban részesülő parasztok sokkal érdekeltebbek, ezért nagyobb lobbierőt mozgósítanak, mint a megkárosított többség), vagy hogy valószínűleg miért haltak ki a neandervölgyiek (mert nem ismerték a nemek közti munkamegosztást). Hogy mi köti össze ezt a sok kérdést? Néhány alapgondolat: az ember racionális válaszokat ad a környezet ösztönzőire (ez nem mindentudást, sőt még csak nem is tudatosságot jelent, csupán azt, hogy megérthető, logikus válaszreakciók születnek arra, ha egy viselkedésforma „költségei” nőnek vagy csökkennek), az egyéni racionális válaszok nem feltétlenül vezetnek társadalmi haszonhoz, és a gyenge prioritások is vezethetnek hosszabb távon, vagy nagyobb tömegben óriási változásokhoz. Mielőtt mindezt illusztrálni próbálnám a rasszizmus példáján, még megemlítem, hogy Harford örvendetesen sokat merít olyan neves közgazdászok munkásságából, akiket már én is bemutattam: Acemoglu, Loury, Levitt.

Nézzünk először két laboratóriumi kísérletet, az eredményeket remélhetőleg nem is kell majd magyarázni. Az első a szegregáció mechanizmusát modellezi. Vegyünk egy sakktáblát, és tegyünk minden mezőre egy bábut, felváltva fehéret és feketét. Utána vegyünk le véletlenszerűen húsz bábut, és tegyünk fel ugyanígy ötöt. A most kialakult mintában már nem minden bábunak egyenlő arányban fehérek vagy feketék a szomszédai. Keressünk egy olyan bábut, aminek több mint kétharmad arányban más színű a szomszédja, és költöztessük a legközelebbi olyan mezőre, ahol nem ez a helyzet. A beindult láncreakció végén egy teljesen szegregált táblát kapunk. Pedig a cél nem ez volt, csak az, hogy ne legyen kétharmadnál több „másfajta” szomszéd. A másik kísérletben egyetemistákat munkaadókra és munkavállalókra osztottak. A munkavállalók a kezdőzsetonjaikból vehettek „oktatást”, azaz növelhették az esélyeiket a kockadobással lejátszott „teszteken”. A munkaadóknak alkalmazni kellett munkavállalókat, úgy hogy csak a teszteredményeket látták. És még valamit: a munkavállalók véletlenszerűen zöldek vagy lilák voltak. Miután az első kör végén véletlenszerűen a zöldek eredményei jobbak voltak, a munkaadók szívesebben alkalmazták őket, azt sejtve, hogy valójában több „oktatást” vettek. Ezt érzékelve a lilák nem is vettek több oktatást, hiszen nem növelte az esélyeiket.

És akkor nézzük a valóságot. A következő kísérlet már nem laboratóriumi volt. A kutatók kétezer önéletrajzot szerkesztettek valós elemekből, vegyesen jókat (képzettség, munkahelyi tapasztalat stb.) és gyengéket. Majd véletlenszerűen fehér és fekete neveket sorsoltak hozzájuk. Milyen egy fehér vagy egy fekete név? Utcai kérdőívezéssel derítették ki, hogy az átlagember mely nevek mögött sejt nagy valószínűséggel fehér vagy fekete polgártársat. Az önéletrajzokat aztán valós álláshirdetésekre küldték be, mindig jót is, gyengét is, fehéret is, feketét is. Aztán vártak. A fehérek esélyei az interjúra sokkal magasabbak voltak, és ami még fontosabb: csak náluk számított a képzettség. A munkaadók számára háromféle ember létezik: képzett fehér, képzetlen fehér és fekete. Minden munkaadó rasszista? Aligha. Csak racionális lény: a fehérek általában képzettebbek, sőt életük folyamán is inkább továbbképezhetők, ezért érdemesebb őket alkalmazni, főleg, ha van választék, kevés az idő és a rendelkezésre álló információ. De mi van a másik oldalon?

Tényleg azért nem tanulnak a feketék, mert úgysem alkalmazzák őket? Igen, de nem ilyen tudatos döntésről van szó. Egy másik vizsgálatban a gyerekek baráti hálózatát térképezték fel. A fehér gyerekek között gyakran előny, de sosem hátrány, ha valaki jó tanuló, sokat olvas érdeklődő, művelt. A feketék (és latinok) között igen: az ilyen gyereknek elfogynak a barátai, közössége kitaszítja őket. Úgy tartják „fehérként viselkednek”. Racionális reakció a közösség részéről, hiszen alárendelt helyzetükben csak maga a közösség jelent védelmet. Aki ezt el akarja hagyni, áruló. A tanulás az elhagyás legjobb útja. És ezután racionális reakció a fekete gyerekek részéről is, hogy nem tanulnak: fontosabb a közösségük elismerése, mint az egyéni karrier.
Ez tehát a racionális rasszizmus: a fehér munkaadónak is van oka, hogy ne feketét alkalmazzon, és a fekete munkásnak is, hogy ne szerezze meg az alkalmazásához szükséges képzettséget. Mindeközben a társadalmi kár óriási, hiszen a két racionális viselkedés egymást erősíti. Ezzel tehát az a baj, hogy kifizetődő, azaz nem fog azért eltűnni, mert a rasszista magával is kiszúr. Azt is látjuk, hogy gyenge prioritások (lehet vegyes a környezet, de ne legyen túlnyomó másfajta többség) teljes szegregációhoz vezethetnek. Ilyen környezetben pedig felerősödik a társak nyomására való nem tanulás. Ismerős?

Kolbenheyer kommentpolitikája