R. H. C. Davis A normannok című könyve (Budapest, Osiris, 2002; az angol eredeti: The Normans and their Myth, London, Thames and Hudson, 1997) kitűnően illusztrálja, milyen gyökeresen megváltozott a történelemtudomány a 20. század végére. A normannok ugyanis mindig kedvelt tárgyát képezték a történetírásnak, talán nem függetlenül attól, hogy az első műveket a 11-12. században maguk írták. De a múlt század elejéig egy ilyen címmel megjelent munka magától értetődő természetességgel beszélte volna el egy nagyszerű nép nagyszerű történetét, valamilyen módon kitérve arra, hogy ez a nagyszerűség milyen nemzeti sajátosságból következik. Davis ezzel szemben nem elsősorban maguknak a tényeknek a nagyszerűségét vitatja, hanem feltesz egy egyszerű kérdést: Kik voltak a normannok? Sőt: voltak normannok? Az eredeti cím tükrözi a kettősséget, a normannokat valójában csak saját mítoszuk fényében látjuk, az Osiris viszont valamiért úgy döntött, hogy hagyományos címmel lát el egy modern könyvet. Az ókori és középkori történeti tudás magvát néhány történetírói szöveg képezi, az ókoriakat a reneszánsz óta a klasszikus műveltség részének tartjuk, a középkoriakat pedig a 19. század szorgalmas történészei dolgozták fel. Ideje rákérdeznünk, hogy kik és miért mesélnek nekünk ezekben a szövegekben?

A hagyományos történet szerint, ami a magyar középiskolás tankönyvekbe is utat talált, mert annyira mesés (!) és annyira látványos, a 10. században normann (alias viking) rablók telepedtek le a későbbi Észak-Nyugat-Franciaországban, amit róluk Normandiának neveztek el. Katonailag olyannyira sikeresek voltak, hogy a 11. században innen kiindulva meghódították Angliát, valamint Szicíliát és Dél-Itáliát, sőt a keresztes hadjáratok során Antiókhiát is. Ez volt a „normann világ”. Hihetetlen sztori. Nem véletlenül: nem is igaz. Normandiában bizonyára telepedtek le skandinávok, de a helynévanyag azért elég szerény letelepedésre szolgáltat csak bizonyítékot. Elég kínos, de a helynevek kevésbé skandinávok, mint az egy ideig dán uralom alatt álló Angliában. A letelepülők azonmód összekeveredtek a helybéliekkel, sőt kezdettől fogva örömmel fogadták a jövevényeket is. Hódító Vilmos serege kifejezetten nemzetközi volt: bárkit felfogadott, csak akarjon harcolni. A dél-itáliai normannok származása még kétesebb. Ennek a területnek az elfoglalása nem a Normann Hercegség szervezett vállalkozása volt, hanem normann zsoldosok fokozatos birodalomépítése. És a sikeres zsoldosok általában jótékony homályban hagyták, honnan is jöttek („valahonnan Normandiából”). A normannság egyik esetben sem etnikai hátteret takart, hanem egy sikeres akció résztvevőit. (Külön esszét is megérne, de csak zárójelben: nincsenek normann parasztok, mindenki nemes lovag vagy tudós pap. Hm.)

Oké, vethetnénk ellene, minden nemzet kotyvalék, de hát ott van az eredeti normann kultúra. Ott bizony. Meg ott, meg ott. Azt akarom mondani, hogy amit normann építészetnek nevezünk, az Anglia hódítás utáni művészete. Normandiában kevés dolog előzte ezt meg, ami épült, az inkább az angol építkezések után. Dél-Itáliában és Szicíliában pedig valami egész más bontakozott ki a normann uralom alatt: a latin romanika, a bizánci és az arab-muzulmán stílus pazar keveréke, ami cseppet sem hasonlít Észak-Nyugat normann stílusára. Ha nem a szűkebb értelemben vett kultúrát, hanem mondjuk az intézményrendszert nézzük, akkor is csak kicsit jobb a kép. Az egyértelműnek tűnik, hogy Normandiában fejlődött ki a frank civilizáción belül a legtisztábban a lovagi hadviselés, életforma és társadalomszerkezet. Ezt olyan sikeresen ültették át Angliába, hogy ott a feudális társadalom legtisztább formája alakult ki, hiszen egyetlen csapásra, Hastings után kapott új arisztokráciát az ország. Ezt tekinthetjük normann sajátosságnak. De akkor Délen megint nincsenek normannok, hiszen ott a bizánci és arab rendszer elemeit ötvözték, tőlük származik pl. az admirális szó (emírek emírje). Ha tehát a normannságot Normandiára és Angliára szűkítjük (ami már elég sokat elvesz az eredeti meséből), akkor is azt kell mondanunk, hogy ez nem valamilyen északi örökség, hanem frank/francia. Ezért hívták Angliában a normannokat franciáknak.

Akkor miért tartja magát mégis a hagyomány, hogy voltak normannok, voltak normann sajátosságok. Azért, mert a 12. század néhány aranyszájú krónikása megteremtette ezt a legendát aktuális politikai célokra: a kor angol arisztokráciája identitást keresett, nem akart francia lenni, de még nem lehetett angol sem. A valóság elemeinek szabad felhasználásából megszületett a győzhetetlen normann nemzet mítosza, habár az arisztokrácia származása vegyes, kultúrája pedig észak-francia volt. Mivel az angol arisztokrácia később inkább birtokai, azaz Anglia történelmével azonosult, Normandia pedig visszatért a francia királyok jogara alá, a normannok úgy tűntek el a történelemből, mintha sosem lettek volna. Nem véletlenül.
A normann mítosz nem csak meseszerűsége miatt kiemelkedő, hanem mert itt nagyon nyilvánvalóvá válik a csoportképző identitás mesterséges mivolta. De van egyetemes tanulság: a középkori krónikások mindig, mindenhol szívesen kerekítettek származástörténeteket, vándorlásokat és dicső ősöket a vegyes népesség felett uralkodó, homályos származású, a keresztény-feudális civilizáció valamelyik formáját működtető királyuk megbízásából. Kikre gondoltam? Lehet találgatni.

Kolbenheyer kommentpolitikája