Az Európa Kiadó Áttekintések sorozatának újabb érdekes darabja került a kezembe: Michael Stürmer A Német Birodalom című műve (Budapest, Európa, 2005). Annál is inkább, mert a könyv eredetileg angol olvasóknak íródott (The German Empire, London, Weidenfeld & Nicolson, 2000), de német tudós tollából. Ez egyszerre ígéri a bennfentes pontosságát, illetve a laikusnak szóló közérthetőséget. Sőt meg kell teremteni az egyensúlyt a nemzeti büszkeség és az elfogulatlanság között is. A könyv mindkét koordinátarendszerben megtalálta az origót. A fordítás is hibátlan, pedig sajátos háromszögelést igényelt: az angol nyelvű szövegbe gyakran ékelődnek német szakkifejezések és idiómák. A téma a német egység létrejöttétől (1870) az I. világháború végéig ívelő korszak, a császári Németország története. Nem csak a politikatörténeté, de a gazdaság, a kultúra, a mindennapok és a világkép átalakulását is nyomon követhetjük. És mindenképpen üdítő a könyv gondolkodásának frissessége, ahogy elkerüli az önkéntelenül feltáruló csapdákat: sem nem mentegeti az újszülött birodalom agresszivitását, sem pedig nem csap át önostorozásba. Az embernek az az érzése, hogy a német értelmiség végre felnőtt, képes józanul is szembenézni a múltjával. Éppen ezért itt most én sem történeti összefoglalót adnék, hanem három, a könyv olvasása közben bennem felmerült kérdésre mutatnék rá: a történelem eleve-el-nem-rendeltségére, az önbeteljesítő jóslatokra és a kisebbrendűségi komplexusokra.

A német nemzetállam léte számunkra evidencia, de érdemes rámutatni, hogy valójában mennyire nem az. A 19. század a nacionalizmus kora, de még ebből sem következik, hogy Európa összes etnikuma saját nemzetállamot hozzon létre. És ha jobban belegondolunk, a németek esetében ez nem is történt meg teljesen. 1870-ben Poroszország Ausztria ellenében hozta létre a Német Birodalmat, azaz a létrejötte pillanatában már lemondott a németek által lakott területek egy részéről. Ráadásul az új birodalom sem lett unitárius nemzetállam, hanem sajátos föderáció, amelyben a legerősebb Poroszország vitte a közös ügyeket is. Bármilyen furcsa, de nem voltak birodalmi adók, csak tagállamiak, a közös költségvetést ők dobták össze. Nem volt birodalmi kormány sem, csak a császárnak felelős főhivatalnokok. Ez a konstrukció nem csak antidemokratikus volt, de azt a kérdést is nyitva hagyta, hogy az egyesítés valóban tartós lesz-e. Tartós lett, de a föderalizmus is fennmaradt, és úgy tűnik, hogy Ausztria és Svájc német lakói képesek voltak saját nemzeti identitás kialakítására. És természetesen nem volt eleve elrendelve az I. világháború kitörése sem: a német politikusok felelősségét kár lenne vitatni, de a birodalom léte önmagában nem kellett, hogy háborúhoz vezessen.

Bár a könyv határozottan tagadja azt a narratívát, hogy a Birodalom története egyenlő a világháborúhoz vezető úttal, természetesen részletesen foglalkozik a háború okaival. Az ma már világosan látszik (Niall Ferguson könyve részletesen ki is fejti ezt), hogy a nagyhatalmak konfliktusai mind megoldhatók lettek volna békésen, sőt igazából mindenkinek ez lett volna az érdeke. Az is látszik, hogy eredendően egyik fél sem akarta fenyegetni a másikat. A háború kitörése inkább egyfajta baleset volt, még pontosabban valamilyen önbeteljesítő jóslat. A saját fenyegetettség érzése katonai szövetségek megkötésére késztette a nagyhatalmakat. Ezzel azonban csak nőtt a lehetséges konfliktusok száma, mivel a szövetség megőrzése érdekében a szövetséges érdekeit is figyelembe kellett venni. A németek az Osztrák-Magyar Monarchia, a franciák pedig Oroszország esetleges összeomlásától tartva sürgették az elkerülhetetlennek tartott konfliktust. A katonai tervek aztán végképp leszűkítették a lehetőségeket: Németország elhitte, hogy csak Franciaország lerohanásával kerülheti el a kétfrontos háborút. Ezzel aztán meg is teremtette a rettegett szörnyet. A történelem egyik legrettenetesebb fintora ezek után az volt, hogy amikor a győztesek Németországra hárították a teljes felelősséget, újabb önbeteljesítő jóslatot kreáltak, amely húsz év múlva tényleg kizárólagos felelősséggel borította lángba a világot.

A külföld hajlamos a modern német történelemben folyton a túl nagyra nőtt, ezért veszélyes óriást látni. A németek önképe azonban egészen más. Miután nemzetté válásuk korának történelme alapvetően abban merült ki, hogy diplomáciai sakktáblaként és csatatérként szolgáltak az európai nagyhatalmaknak, az egyesítésben felszabadulást láttak. Csodálták és utánozták Angliát, valamint Franciaországot, amit utóbbiak folyamatos kihívásnak értelmeztek. Valóban népességben, ipari teljesítményben, sőt a végén már innovációban is túlszárnyalták mestereiket, de ez a korábban elszalasztott lehetőségek pótlását jelentette. A kényszeres dicsekvés szinte mindig kisebbrendűségi komplexusokat takar, így volt ez a német nemzettudat esetében is. Maga a császárság nem annyira a középkori Reich felújítása volt, mint inkább dacos válasz a francia bonapartizmusra. A német ipari és katonai hatalom kifejezésének azt a flottaépítési programot szánták, ami akkor még tökéletesen esélytelen volt a nyomasztó brit fölénnyel szemben. Paradox módon a két világégés éppen ezt a kisebbrendűségi tudatot tette értelmetlenné.

Kolbenheyer kommentpolitikája