Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

A levegő már hűvös volt, de a nap gyönyörűen sütött az arany és vörös levelekre. Winkler Márk, az irodalomtudományok (germanisztika) doktora kigombolta a kabátját és meglazította a sálját, ahogy lassan sétált a többiekkel a ravatalozóból a sírhelyig. Körülötte csupa ősz fej, jórészt kollégák kísérték el Vermes professzort utolsó útjára, de friss PhD-ésként Márk is kötelességnek érezte témavezetője előtt még utoljára tisztelegni. A temetésnek is szezonja van, gondolta, ahogy a nyugdíjas egyetemi emberek beszélgetését hallgatta: míg ő így harminc környékén most szinte kéthetente esküvőkre jár, azok leginkább temetéseken találkoznak, és sokat tudóan bólogatva veszik számba fogyatkozó társaságukat. A pap elmondta az áldást, a koporsót leeresztették, mindenki kondoleált az özvegynek, Márk kezet rázott még néhány idős kollégával, aztán elindult ki a temetőből, lefelé a dombon. A szülővárosában (és Vermes professzoréban, mert azt kérte, ott temessék, a családi sírboltba) mindig furcsa érzés fogta el, mintha nem is ő lenne az ismerős házak között, hanem valaki, aki a szerepét játssza.

Budapesten, az egyetemen pont az élvezte az elején, hogy senki sem ismeri, nem Sándor bácsi és Ági néni fia, hanem egyszerűen Winkler Márk, dupla vével, de cé nélkül. Végre nem kellett attól tartania, hogy hazaérve anyja megkérdezi, hogy mit is csinált délután az Ötvös utcában, mert a Marika néni ott látta egy barna copfos lánnyal. De aztán kénytelen volt rájönni, hogy a névtelenségből megmutatkozni is nehéz, aki sosem tanulta meg, hogyan hívja fel magára a figyelmet, az örökké az árnyékban marad. Vermes tanár úr órájára véletlenül vetődött el, német paleográfiát csak elvetemült egyedek tanulnak, kreditet nem ér. De ő el akarta olvasni azokat a bizonyos leveleket a szakdolgozatához, így került oda. És Vermes rögtön tudta, hogy kicsoda. „Emlékszem, amikor a nagyapja megtalálta azt a kelta vasurnát …”. Innentől kezdve egyszerűbb volt minden: személyes jó tanácsok, ismerősök nevének megemlítése, publikálási lehetőség a helytörténeti folyóiratban. Márk újra élvezni kezdte, hogy ismerik a nevét.

Amikor a kutatásai miatt egyre gyakrabban járt haza szülővárosába, már természetesnek vette, hogy kinyílnak előtte az ajtók. A levéltárban Vermes ajánlására mint „ifjú tudóst” fogadták. Az egyházközség irataiba maga a vezető lelkész engedte bepillantani, hiszen a család neve az első pad réztábláján olvasható, a nagypapáig bezárólag mindig presbiterek voltak. A helyi tévé interjút készített vele, a polgármester pedig a város fiatal tehetségeinek szánt díjat adományozta neki. Nevetve mesélte mindezt pesti barátainak, főleg miután megnézték együtt a Sneakers című Redford-filmet, ahol a hangazonosítás a „my name is my passport” mondatra aktiválódik, és nyitja ki a feltörni kívánt labor ajtaját. De aztán amikor már a Phd-jét írta, és egy szakdolgozatát író egyetemista hozzá, „A téma szakértőjéhez”  fordult, megfordult vele a világ. Tényleg ért hozzá, vagy csak a neve miatt gondolják? Vele beszélgetnek az utcán, vagy a neve által képviselt láthatatlan intézménnyel? Bárki eljátszhatná Winkler Márk szerepét?

Ezekből a gondolatokból riadt fel, amikor a temetőből leért a Fő térre, a Városházához, a konferencia helyszínére. Mert nem csak a temetés miatt jött haza, hanem, ha már itt van, előadást is tartott a jubileumi év konferenciáján. Haknitúra persze, nem igazi tudományos konferencia, néhány idevalósi tudós, meg néhány nyugdíjas hobbi-történész elmondja azt, amit a polgármester és a város potentátjai hallani szeretnének, aztán díszvacsora. Nem is készült különösebben, hiszen a kutya sem érti, mivel is foglalkozik valójában (anyukája sem bírta sosem kimondani, hogy „identitáskonstrukciók”). Ledarálta a rövid, ismeretterjesztő előadását, aztán a szünetben egy sarokba húzódva kávézgatott. Ekkor találta meg Feri bácsi, a nyugdíjas levéltár-igazgató, aki persze már a nagyapjával …, de ezt most hagyjuk. Az udvarias small talk után Feri bácsi a tárgyra tért. Hogy tudja-e Márk, ki volt a dédapja? Mármint melyik? Hát az apai nagyanyai. Hát névről igen. De hogy mi volt a foglalkozása? Hát ez momentán nem ugrik be, de ha talán Feri bácsi az édesapját kérdezné meg, ő is itt van valahol … De nem a bőrgyáros volt-e? Leheeeet …, de miért? Szóval a bőrgyáros, hm, hm, a Mangold Ármin. Talán igen, de tényleg miért? Érted, Márk, Mangold. Nem egészen tudom, mire tetszik gondolni. A Mangoldok zsidók voltak, de ne aggódj, Márk fiam, eltitkoljuk...

Kolbenheyer kommentpolitikája