Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Dávidnak rossz előérzete volt az esti megemlékezéssel kapcsolatban. Pedig az egész eddig marha jó volt, a mai nap pedig egyfajta csúcspont. Persze délben azt hitte a Masszadánál, hogy bele fog halni az égető napsugarak ontotta embertelen hőségbe, de délután a Tel Aviv-i strand, pontosabban az ott napozó csajok látványa kárpótolta mindenért. Nyilván tudta, hogy a Szochnut nem turistautat szervezett nekik, és hogy mindennek ára van, nem is berzenkedett ellene, csak valahogy úgy érezte, a dolog nem teljesen kóser. Másnap mennének a Yad Vashembe, és arra elő kell készülni, mondta a vezetőjük, a nagyszájúan jópofa, de rettenetesen korlátoltan cionista Beni, na, nem intellektuálisan, hiszen az eseményekről eleget fognak holnap hallani a múzeumban, hanem lélekben és érzelmekben, mert az a hely nem egyszerű tudományos műhely, de a zsidóság valamilyen esszenciája. Hát éppen ettől tartott Dávid, aki nem igen szeretett magára mint túlélőre gondolni (oké, túlélők unokájára), és mindig is valahogy perverznek érezte elfogadni a rasszista logikát: zsidó az, akit üldöznek a zsidóságáért. Ezért hagyta ki anno az osztálykiránduláson is Auschwitzot.

Krakkóba mentek az utolsó év őszén, három nap szabadság külföldön, olcsó lengyel sörök, éjszakai kocsmák, kómás buszút. Az ofő és az osztály is egyfajta levezetésnek szánta, már szabadjára engedhetik magukat, baj nem lesz, majdnem felnőttek. De ha már ott járnak, Auschwitzot mégsem lehet kihagyni. Egyrészt tényleg nem, másrészt, ha valaki mégis úgy gondolná, ki mondja ezt meg. Hát Dávid. Mert, hogy neki ez túl személyes, nem tudja elképzelni, hogy az udvaron cigiző, a teremben meg mp3-at hallgató osztálytársak között nézze meg azt a helyet, ahol a nagyit elgázosították. Méhes tanár úr hitte is, meg nem is a kifogást, és jól tette, mert Dávid Fannival kérezkedett el a közös programról, és a családi tragédia mellett a szőkített haj és a D kosár is szerepet játszhatott a döntésben, de ő is a kötelező gyász csapdájában vergődött: egy elgázosított nagyira nincs trompf. Annyi volt csak a kikötés, hogy múzeumba kell menniük, és aztán a többieknek beszámolni róla. Dávid és Fanni persze egy kávézóban töltötte a napot, de az utcán kifaggattak egy apácát a helyi pápa múzeumról, hogy ha Méhes mégsem felejti el a feladatot, akkor legyen miről rizsázni. Nem felejtette el, és rohadt égő volt összefüggéstelenül dadogni a többiek előtt.

De semmi sem marad büntetlenül. Erre gondolt Dávid, amikor belépett az esti megemlékezés helyszínéül kijelölt társalgóba. Mécsesek pislákolása keltette a félhomályt, a hangszóróból pedig halk zene szólt. Beni feladata kifejezetten az volt, hogy a tökéletesen asszimilálódott és szekuláris pesti flaszterzsidókhoz hozza közel a héber kultúrát és világfájdalmat, így úgy döntött, hipertrendi lesz, és Pajor Tamást rak be:
        „Zoli volt a rámenős szájhős,
        és legnagyobb riválisa,
        Dani volt az osztály első,
        csak tornából volt hármasa.”
Dávid dermedten pislogott körül, hogy felmérje a többiek reakcióját, és még jobban megdermedt, amikor a merengő, könnyel telő szemeket látta. Itt valami félreértés van, vagy ő bolondult meg, és hallucinál, vagy mindenki más rajta kívül. Kétségbeesetten próbálta fegyelmezni az arcizmát, visszanyelni a görcsös röhögést, főleg, amikor a következő sorokhoz ért a szám:
      „vitték Zimmermannt az elsőn,
       és két lányát, Katót, Lizát.
       Az irodalmár Kardos Ernőt,
       pedig ő katólizált.”
Két kezét tarkóján összekulcsolva a térdei közé nyomta a fejét, abban a reményben, hogy zokogásnak látszik majd a fuldokló röhögés. De igaza volt: semmi sem marad büntetlen. Újra felcsendült a refrén:
      „Akár hova visz, lesz új nap,
      a gonosz oda már nem nyúlhat,
      a szíved gyertya, mit elfújnak,
      de meggyullad.”
A vízsugarak hirtelen csaptak le. Az agyonbiztosított izraeli szállodában persze tilos mécsest gyújtani, holokauszt ide vagy oda. A füstérzékelőt jól tervezték, bekapcsolta az oltást és a riasztást is rögtön. Dávid arcán csorgott a víz, és már senki sem látta, hogy nem a bánat könnyei.

Kolbenheyer kommentpolitikája