Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

– Kezicsókolom, Marika néni, csak egy borítékot veszek … – Viktor már fordult is volna ki az iskolatitkárságról, kezében az A4-es borítékkal, amiben a jelentkezési lapot akarta elküldeni a Szépművészeti Múzeum által meghirdetett ókori egyiptomi témájú versenyre, de Marika néni a szokásosnál fürgébben felugrott és utánaszólt: – Ja, Viktor, ha lehet, most mégse, mert mondta a Magdika, a gazdaságis, tudja, hogy hó végéig már nincs keretünk irodaszerre, és csak ez a hat boríték maradt, és az igazgató úr is kérte, érti ugye, nem magától sajnálom, de hát most ez van, szóval, inkább ne vigye el, jó? – Viktor igazából nem lepődött meg, értette is, de megalázónak találta, ahogy vissza kell kullognia a borítékkal, mintha lopta volna. Tudta, hogy egy iskolában sosincs pénz, de idén különösen nincs, mert nyáron meg kellett csinálni a beázott kémialabor plafonját. Nincs kréta, az alagsorban nem cserélik a kiégett villanykörtéket, elmaradt az ablakmosás. Szép lassan, fenéket, villámgyorsan rohad le az iskola. Rosszkedvűen vágta le a táskáját a székére, a fogasra akasztotta a kabátját és csíkos sálját, és lehuppant a számítógéphez. Amíg a jelszavát ellenőrizte a program, körülnézett, és megakadt a szeme a nagybetűs kiíráson: „Kedves Kollégák, idén már nem tudunk több patront venni, ezért a tanári szoba nyomtatója nem üzemel. Sürgős esetben forduljatok az informatikus kollégákhoz!  Megértéseteket köszönjük.”

Rosszkedvűen telt a nap. A kilencedikesek fele köhécselt, szipogott, az orrát fújta (a másik fele eleve otthon feküdt betegen). Viktor azt latolgatta, idén vajon hány nap múlva kapja el az influenzát. Egy-két hét otthon, fizu helyett táppénz, persze a túlóradíjakat bukja, meg a magántanítványokat is le kell mondani, alsó hangon ötvenezer mínusz. Az ingyenes védőoltást megszüntették, de tavaly az sem óvta meg. Az egyetlen öröme az volt benne, amikor a húsvéti szünet után betegen visszajött, és a gyerekek kárörvendve megkérdezték, beteg-e, fapofával felelte, hogy persze, sertésinfluenza, baromi olcsó most a repülőjegy Mexikóba, hát ott járt a szünetben, el is kapta. Jeges rémülettel húzódtak el tőle a kis gnómok. Óra után alaposan kezet mosott, hátha, aztán rádöbbent, hogy elfelejtette a mára beígért pótdolgozatra lefénymásolni a feladatlapot, ugrott tehát gyorsan, de a gép kiköpte a kártyáját, azt villogva, hogy kimerült a kerete. Utána látta a kiírást a fénymásoló mellett, hogy a kedves kollégák megértését kérik, de mindenkinek 20%-kal csökkentették a keretét. Csodás. Alig várta a nap végét. Már a sálját tekerte a nyakára, amikor Mariann szemöldökét felhúzva megkérdezte: – Te nem jössz ma a kibővített vezetőségire? – Egy jó kis értekezlet hiányzott még aznapra. Nem véletlenül ment ki a fejéből.

Legalább megebédelt a menzán, annyian hiányoztak, hogy direkt örültek a konyhás nénik, ha megeszi annak ellenére, hogy nincs befizetve. Kelkáposzta-főzelék fasírttal, ilyet is csak menzán ehet az ember. Utána csak azért nem bóbiskolt el az igazgatói irodában, ahova kábé tizenöt ember zsúfolódott be, mert a hideg október ellenére sem kapcsolták még be a fűtést, ezen is lehet spórolni. Az már az elején látszott, hogy jó hírek ma nem lesznek. Először a költségvetés helyzetét ismertette az igazgató. A szokásos helyzet a katasztrofális volt, ezért erre senki sem szokott figyelni, de most valami számokkal teli papírt osztogattak, hogy mindenki láthassa, most nem katasztrofális, hanem annál is rosszabb. Semmire nincs pénz. A nyári táborok és a szeptemberi osztálykirándulás napidíjait idén nem fogják kifizetni. Viktor azon tűnődött, miért táborozott idén is két hétig, miért vállal osztályfőnökséget. Aztán jött az új projekt bejelentése, hogy ötödikben és hatodikban (a 6.B osztályfőnöke Rónaszegi Viktor), év végén témahét lesz, egész napos program, rengeteg pedagógiai előnnyel és lehetőséggel. Sajnos pénz nincs rá, így plusz díjazásban a szervezők nem részesülnek. Nem, ezen már senki se csodálkozott.

Végre vége. Viktor igyekezett minél gyorsabban kiiszkolni, amikor meghallotta, hogy a diri szólítja. – Viktor, van még egy perced? A Comenius-programról lenne szó, tudod, ami a kilencedik cében fut, ahol te vagy a töris. Biztos hallottál róla, az András szervezte, már tavaly is, akkor Litvániában voltak. Tényleg nem hallottad? Hát kell három iskola, három EU tagállamból, valami közös projektmunka, mittomén, légszennyezettség-mérés, és akkor kimennek egymáshoz tíz napra. Az EU fizeti az egészet, utazás, szállás, kaja, kultúrprogram. Mikor? Karácsony előtt. Igen, tudom, nem a legszerencsésebb, de ez van. Szóval az Andrásnak motorbalesete volt, műtötték, nem tud menni. Rád gondoltunk. Nem, idén nem Litvániába, hova is kell menni, Zsuzsa? Egy francia iskola? Nem, nem Párizs. Saint-Benoit. Hol is van? Réunion? – Viktor úgy érezte megszédül. Szeme előtt a tizenkét csillagos lobogó rémlett fel, fülébe pedig egykori földrajztanárának monoton hangja csengett: Réunion Franciaország tengerentúli megyéje Madagaszkártól keletre az Indiai-óceánban.

Kolbenheyer kommentpolitikája