Ez egy Fülke- poszt
Van két pénzügyi legenda Magyarországon, amiknek első ránézésre semmi közük egymáshoz. Pedig de. Egyrészt a bankok folyton visszaélnek erőfölényükkel és igazságtalanul magas kamatot követelnek. Ezért aztán a derék államnak be kell avatkoznia. Ha a végtörlesztés vagy az árfolyamgát a finnyásabbaknak túl radikálisnak tűnik is, azt kevesen utasítják el, hogy a bankok körmére kellene nézni, hogy ne egyoldalúan nyerészkedjenek. Ez ugyebár a középosztály saját problémája. A másik legenda az uzsorakölcsöné, miszerint a szegény falvak lakosságát a gonosz uzsorások terrorizálják, ezért aztán jobb lenne a gyermeteg szegények kezébe konzerveket adni készpénz helyett. Mert akkor nem tudnak törleszteni, tehát nem is kapnak uzsorakölcsönt, és ez mindenkinek a legjobb. Hát ez is a középosztály problémája, hiszen egyrészt a szegényeket erről nem kérdezzük meg, másrészt meg minek is tennénk, hiszen úgyis a mi adónkból segélyezzük őket. (Most direkt nem térnék ki a két probléma rasszista olvasatára, mert ugye kik a bankárok, és kik a segélyezett szegények, na, ugye, mindannyian tudjuk, kik, de most tényleg nem erről van szó.) De mi köze a két legendának egymáshoz?
Az, hogy mindkettő abból indul ki, hogy egy káros gyakorlatot az államnak a polgárok érdekében korlátoznia kell. A káros gyakorlat pedig a túl magas kamat, amit a bank/az uzsorás erőltet ránk, és mi ennek a kárvallottjai vagyunk. Lehet-e cáfolni ilyen, logikusnak tetsző legendákat? Persze, hogy lehet: arra való a közgazdász, hogy méricskéljen és számítgasson kicsit, és megmondja, minek mi a következménye. És bizony volt itt méricskélés és számítgatás. Az eredmény pedig az, hogy ha az állam korlátozza a kamatszedést, annak a következményei súlyosak. A szegényebbek és/vagy kisebb kapcsolati tőkével rendelkezők nehezebben jutnak hitelhez, ami visszafogja a befektetéseket, és ezáltal a gazdasági növekedést. Méghozzá nagyon. Miközben a gazdagok és/vagy jó kapcsolatokkal rendelkezők továbbra is vígan kölcsönöznek és gyarapodnak. Ráadásul a történelmi példákból az is egyértelmű, hogy itt egymást erősítő folyamatokkal állunk szemben. Az oligarchikus hatalom megpróbálja korlátozni a hitelezést, ezzel szűkíti a társadalmi felemelkedés lehetőségét, míg a demokratikus kormányzatok szélesítik a hitelezést, és ezzel növelik a mobilitást. A mobil társadalom erősíti a demokratikus intézményeket, míg a statikus társadalom eltűri az oligarchikusakat.
Talán az az érdekes még az egészben, hogy minderre kis jóindulattal és józan ésszel is rájöhettünk volna. Miért ne tételeznénk fel polgártársainkról, hogy tudják, mi a jó nekik, és aszerint döntenek? Olyan kamattal vesznek fel hitelt, amilyen nekik tetszik. És miért is tételeznénk fel bármilyen államról, hogy mindannyiunk helyett kitalálja, mi is a jó? Mert a javunkat akarja? Vagy inkább, ahogy a vicc is mondja, a javainkat?
De mi, magyarok, még mindig nem használjuk a józan eszünk és a jó érzésünk, de ha már nem, akkor a megszerezhető tudás sem érdekel minket. Inkább hiszünk a mindenható államban. Látjuk is az eredményét. Ti nem?
