Leon Uris-tól leginkább az Exodus-t szokás ismerni, Izrael születésének hőskölteményét, ami vállalt pártossága mellett is a dokumentarista regényírás gyöngyszeme. Kevésbé ismert, nekem legalábbis eddig fogalmam se volt róla, hogy Uris írt egy párt is regényének A Zarándok címmel (Debrecen, Aquila, 1997; az amerikai eredeti: The Haj, New York, Doubleday, 1984). A zsidók Palesztinába visszatérésétől a szuezi válságig terjedő korszakot egy palesztinai arab család szemszögéből követhetjük nyomon. A téma hallatlanul érdekes, a szerkesztés viszont kifejezetten problémás. Uris az elejére oda is biggyeszt egyfajta mentegetőzést: a fiktív elbeszélő Ismael próbálja megmagyarázni (sikertelenül), hogy honnan tudhat olyan dolgokról, amik a regény dramaturgiájának lényege szerint titkosak. De még ha ezt figyelmen kívül is hagyjuk, akkor is szétveti sokszor a regény kereteit, hogy az író kénytelen „történelmi” betéteket beleilleszteni, hiszen az olvasót mindenről tájékoztatni akarja, arról is, amiről a főszereplő írástudatlan arab parasztok nyilvánvalóan nem tudhatnak. Aki tehát a történelemre kíváncsi olvasmányos formában, annak tetszeni fog A Zarándok, de az irodalmi értéke jóval csekélyebb. Nem tartom ügyesnek a cím fordítását sem, hiszen a könyv nem egy zarándokról szól, hanem egy család (vagy legalábbis annak minimum három fontos tagja) sorsán keresztül egy egész nép, egy egész kultúra, egy egész generáció metaforikus utazásáról – a pokolba. Ennek az utazásnak három hátborzongató keretéről szeretnék most írni: a családról, a társadalomról és a nemzetről.

Az arab család leírása a regényben iszonytató. A teljhatalmú apa, Hadzsi Ibrahim a falu elöljárója (muktárja) nem dolgozik, megteszik azt helyette fiai, öccse és feleségei, utazáskor ő ülhet a szamárra, míg a terhes vagy kisgyerekes asszonyok gyalogolnak, a házba belépéskor a családtagok kezet csókolnak neki, egyedül dönt a lányok házasságáról és a fiúk karrierjéről – vagyis valóban élet és halál ura. De nem eszelős önkényúr: meggyőződése szerint a lehető legjobban gondját viseli családjának, aztán falujának, sőt olykor-olykor egész népének. Kiváltságait igazságosnak tartja, nem csak a megkérdőjelezhetetlen hagyomány miatt, hanem azért is, mert melléjük hatalmas felelősség járul. Nagyszabású karakter, de itt is kiütközik a regény irodalmi gyengesége: még ha néha meg is értjük motivációit, azonosulni vele lehetetlen. A legszörnyűbb a nők helyzete, akik apjuk, majd férjük (illetve sokszor apósuk) uralma alatt dolgoznak, szülnek és temetnek gyerekeket, iskolába nem járhatnak, nem utazhatnak, pénzük nem lehet. Az egyik legszívfacsaróbb szál, amikor a már idősödő Hadzsi Ibrahim egy második, tinédzser feleséget vesz magának. Hágárt, az első feleséget az esküvő idejére a rokonaihoz küldi, majd kidobja hálószobájából. Hágár egy ideig féltékeny az új feleségre, de aztán a közös rettenet egyfajta pótanya-pótlány kapcsolatot teremt köztük.

A regényben leírt arab társadalom a család kivetülése. Teljes kiszolgáltatottság a családfőnek, a falu elöljárójának, a földesúrnak és az államnak. Erről mondaná egy intézményi közgazdász, hogy a kizsákmányoló intézmények mintapéldái, amik a reménytelen szegénység folyamatos újratermelői. Ez a gazdasági kiszolgáltatottság és szegénység teszi lehetetlenné a horizontális szervezetek létrehozását, a szolidaritás kialakulását, és végső soron a demokrácia megteremtését. Az iszlám vallás teljesen átszövi a mindennapokat, ahogy Európáét a felvilágosodás előtt a kereszténység. De a „hívők” alig ismerik a Koránt, csak néhány idézetet, sőt azok interpretációját, így a vallás leginkább a hagyományok megkérdőjelezhetetlen legitimációjára szolgál, még pontosabban az embertelen intézményrendszer fenntartására, de legalábbis a beletörődésre („Allah akarata”). Az természetes, hogy egy regény figurái sokszor archetípusok. De A Zarándok-ban szinte mindenki az, még a főszereplők se nagyon változnak. És ez a regény nézőpontjának másik nehézsége: az arab álláspont néha megérthető, de sosem fogadható el. Nem abban az értelemben párja az Exodus-nak, hogy a másik fél igazát mutatja be, hiszen a másik félnek nincsen igaza.

A bemutatott korszak a nemzetté válás kora a Közel-Keleten. Ekkor jön létre az izraeli zsidó nemzet, hiszen a holokauszt után menekülők tömegei csatlakoznak a kisszámú cionistához, és véget ér az európai zsidóság asszimilációs álma. De megkezdődik az arab nemzetek kialakulása is, egy rettenetesen ellentmondásos folyamat. Egyrészt állandó a hivatkozás a közös arab (és muzulmán) identitásra, de ez mégsem elég erős ahhoz, hogy politikai közösséget teremtsen. A létrejött államok viszont nagyon is esetlegesek, ugyanakkor villámgyorsan kiépülő hatalmi apparátusukkal mégis képesek lesznek megindítani az egyes (egyiptomi, libanoni, szír, jordán stb.) nemzetek kialakulását. A palesztinok helyzete ebből a szempontból is kétségbeejtő. Önálló álam híján a nemzetté válás bajos, de az Arab-Palesztinát feldaraboló és bekebelező szomszédok elzárkózása mégsem hagy más utat. Mélységesen elkeserítő, ahogy a térségben szinte kizárólagossá válik az ellenségkép szerepe az identitás kialakításában. Hiszen mindenért a zsidók hibásak: azért, hogy a palesztinok feleslegesen elmenekültek, hogy nem voltak hajlandóak visszatérni, hogy táborokba zárva vegetálnak, hogy öngyilkos, de főleg gyilkos támadásokat indítanak. Egy igaz nemzet mindig áldozat, sosem felelős semmiért. Ámen. Akarom mondani: insallah.

Kolbenheyer kommentpolitikája