Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.
A Társadalom egy széken ült, lehajtott fejjel, ingben, mellényben, kordnadrágban, zsírosodó haja a homlokába volt fésülve. Nem is vette észre, hogy megjelent a Hold. Fekete selyemkaftánját széles, ezüst szegély díszítette, és tükörfényes katanáját a magasba emelve kiáltott fel: „Én vagyok a Hold!” Ekkor azonban a másik irányból egy megtermett, félmeztelen alak lépett elő, szőke, göndör haja félhosszú, ajka húsosan élveteg. „Én vagyok a Bűn!” – mondta fátyolos hangon, erőlködés nélkül, mégis mindenki hallhatta. A Bűn és a Hold lassan körözni kezdett a Társadalom körül, a Hold katanája ütemesen ütődött neki a selyemkaftán fémdíszeinek, a Bűn egy kolompot vett elő valahonnan, a zaj egyre elviselhetetlenebb lett. Ekkor hirtelen felpattant székéről a Társadalom, fejét a magasba emelte, a Hold és a Bűn megdermedtek körülötte, és mint a farkasüvöltés hangzott fel: „Én vagyok a Társadalom!” A Hold arcán továbbra sem tükröződött semmilyen érzelem, szemei, azok az öreg szemek, viszont mindent tudóan néztek körül: „A Bűn eluralkodott a Társadalmon.” A Bűn, ajkán halvány, ám gúnyos mosollyal még egy kolompot húzott elő, és a Társadalom kezébe nyomta, húsos ajkát a füléhez érintve valamit súgott neki, majd felnézve, kissé rekedten mondta: „Ez pedig a Hold tánca.” A Hold, mint akit hipnotizáltak, táncolni kezdett, katanáját két kézzel a feje fölött rázta, egy helyben állva körözött a csípőjével, miközben a Bűn és a Társadalom ütemesen kolompolt. Csak a szemében látszott a fájdalom.
A kolompolás csak akkor szakadt hirtelen félbe, és a Hold akkor hagyhatta abba őrült tekergőzését, amikor egy alacsony, jellegtelen arcú egyén lépett be. „Én vagyok az Egyén!” – mondta kedvesen, fekete dzsekijét levette és az üresen álló szék karfájára dobta. Farmerjében és ujjatlan pólójában kicsit gyámoltalannak tűnt, ahogy mosolyogva körülnézett. A Hold üresen kongó hangja szólalt meg: „A Társadalom eluralkodott az Egyén felett.” A Társadalom határozott mozdulatokkal visszaadta az Egyénre a kabátot. Égővörös testű és narancsvörös hajú figura robbant be középre, sziszegve kiáltotta: „Én vagyok a Tűz!” A Bűn a rettenet és a kéj perverz keverékével a hangjában rikoltotta: „Nézzétek! A Tűz elborít mindent!” A Tűz a társaság közepén lángolt, szikrázott, csapkodott jobbra-balra, majd egy utolsó lobbanással eltűnt. Az ekkor belépő alak a többiekhez képest is szürreális volt. Testhez simuló fekete ruháján itt is, ott is ezüst flitterek, fején csillogó ezüst kalap, amelyről körbe-körbe parókaszerűen ezüst fonatok lógtak. „Én vagyok a Magántulajdon!” – szólalt meg csengő hangon, mire a Hold felreccsent: „A Magántulajdon megbéklyózta a Társadalmat és az Egyént!” Valóban, a Magántulajdon szorosan átölelte egy-egy karjával, és magához szorította a Társadalmat és ez Egyént. A Bűn nyeglén jegyezte meg: „A Magántulajdonnal együtt megjelent az Igény is.” A fürge, apró lény, kapucnis pulcsiban és piros, silddel hátrafele felvett baseball-sapiban szerényen meghajolt. „Én vagyok az Igény!” – mondta, és fekvőtámaszozni kezdett. Aztán felüléseket csinált. Aztán elölről az egészet.
A fekete bőrkabátos, csuklyás, napszemüveges, garbós alak már egy ideje ott lehetett, vagy talán csak lassan sűrűsödött össze lényévé a sötétség. „Én vagyok a Paradoxon! Ez pedig a Magántulajdon tánca!” – kiáltotta, és a Magántulajdon táncolni kezdett. Elengedte a Társadalom és az Egyén vállát, de táncával lekötötte elméjüket. A Paradoxon felsüvöltött: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa!” Mindannyian meghajoltak: „Ámen.” Vörös köpenyes alak rohant be, hüvelyéből kardot rántva: „Én vagyok a Büszkeség! Tanuld meg a víztől követni utadat, tanuld meg a tűztől: mindből hamu marad. Tanulj az árnyéktól őrködni éberen, tanulj a sziklától megállni helyeden. Tanuljál a Naptól, mely nyugovóra tér, tanulj a szellőtől, mely lombok közt pihen: Hogyan kell életed leélni csendesen.” A Paradoxon hangja megint felvijjogott: „Allah az egyetlen Isten, és Mohamed az ő profétája.” Mindannyian meghajoltak: „Ámen.” Mintha eltévedt volna, zavartan körbe-körbe nézve, vézna, kockás inges, vastag szemüveges figura lépett elő: „Én vagyok a Magány! Aaaaa!” – és nagyot legyintett. Úgy látszik ragadós volt, mert mindenki vele legyintett: „Aaaaa!” Erre a Magány újra: „Aaaaa!” És megint csak mindenki: „Aaaaa!” És megint a Magány: „Aaaaa!” És mindenki: „Aaaaa!” A Paradoxon felcsattant: „Sátán élvezetet képvisel az önmegtartóztatással szemben.” Mindannyian meghajoltak: „Ámen.” A Bűn lassan, élvezettel ejtette ki a szavakat: „Ha a Magány valahol felüti a fejét, a Büszkeség eltűnik.” És a Büszkeség valóban eltűnt. A Bűn hangja tovább tekergőzött: „A Paradoxon meghalt.” És a Paradoxon görcsösen rángatózva meghalt.
Az Egyén, mint ha kábulatból ébredne, rekedt hangon megszólalt: „Nézzétek, a Hold mondani akar valamit.” És a Hold, erőlködve, merev arccal, de könnyes szemmel azt mondta: „Vakok vagytok, és kicsinyes szemetek elsiklik az Egyén szabadsága felett. Sose hagyjátok, hogy az Egyént megbéklyózza a Társadalom és a Magántulajdon!” Cintányér csendült. Az Egyén levette a kabátját.
Mindenki meghajolt, úgy köszönték meg a tapsot.
Jó móka volt, köszönöm Nektek, akiket illet.
