Azért is szeretek bizonyos fajta regényeket olvasni, mert rengeteget tudok meg belőlük a világról. Egy nagy tudású barátom ugyan már többször óva intett, hogy a történelemtudomány narratívája is gyakran veszélyesen közel van a fikcióhoz, hát akkor még a vállaltan irodalmi igényű alkotások. Ezzel elsősorban a személyes tapasztalatot szegezném szembe (no meg a felségem véleményét): a valóban esetleges, és valószínűleg sok ponton téves tudásom elképesztően nagy része származik fikciós olvasmányélményekből. Mindezt most Kathryn Stockett A segítség (Budapest, Európa, 2010; az amerikai eredeti: The Help, New York-London, Penguin, 2009) című regénye olvastán vetettem papírra. A könyv (spoiler alert!) saját megszületésének fiktív történetét meséli el: egy unatkozó fehér úrilány az 1960-as évek elején az amerikai Délen titokban interjúkat készít fekete szolgálókkal, majd nem kis botrányt kavarva New Yorkban megjelenteti azokat. A három főszereplő felváltva meséli a történetet, ami egyben nyelvi játékra is alkalmat ad, hiszen hol iskolázatlan fekete szereplő, hol college-ből hazatért fehér beszél. (A magyar fordítónak ez nagy kihívás volt, és nem is vagyok maradéktalanul elégedett az eredménnyel: a vidékies suk-sükölés nem egészen ugyanaz. Hogy a címadást ki erőltette, reméljük, sosem tudjuk meg, mert ritka nagy marhaság volt a szolgáló, cseléd, esetleg bejárónő helyett leragadni az első szótári jelentésnél.) Mit tudhatunk meg a könyvből a szegregáció mindennapjairól, a szegregáló társadalomról és persze a nőkről?

Azt nem mondhatjuk, hogy A segítség ismeretlen témát dolgoz fel. Éppen ezért nem is akar szerencsére a brutalitással lenyűgözni: a háttérben van ugyan némi lövöldözés, de inkább a mindennapi szegregációval nyomaszt. Tökéletes természetességgel meséli el, ahogy a fehérek és feketék nem csak külön iskolákba és kórházakba járnak, de a könyvtár, sőt az üzletek is szegregáltak. Fehér boltban vásárolhat fekete, de csak ha szolgálói egyenruhában megy, hiszen akkor a gazdái megrendelését hajtja végre. A fehér és fekete városrészt összekötő – vagy inkább elválasztó? – híd állandó rendőri ellenőrzések színtere. Van külön fekete újság, és persze fekete templom: az Úr színe előtt úgy látszik mégsem egyforma minden bárány. Jelképessé azonban a vécé növi ki magát a regényben. Az egyik negatív főszereplő mániájává válik a kezdeményezés, hogy a fekete szolgálót tartó fehér úri családok építsenek házukban (de legalább a garázsban) külön vécét a szolgálóknak, különben kiteszik magukat a néger betegségek fertőzésveszélyének.

Ha a szegregáció egy társadalomban természetes, az nem jelenti azt, hogy mindenki elvakult rasszista. A könyv erénye, hogy bár fel sem merül, hogy ne kellene minden fehérnek szembenéznie azzal a ténnyel, hogy elfogad egy olyan helyzetet, ami őt érdemtelenül előnyben részesíti, nem is mutatja be őket elítélendő szörnyetegként. Az élet egyszerűen zajlik, a munka, a család, az üzlet, a politika mind-mind eltakarhatja a faji kérdést. A könyv tele van jó szándékú fehérekkel, akik elítélik az erőszakot, de a lenézést is, akik jót akarnak és jót is tesznek, de természetesen elkülönülve élik le életüket. Az „separate but equal” jelszava hamis volt, és hangoztatói rosszindulata sem kérdőjelezhető meg: de a fehér társadalom jelentős része önáltatva, reflektálatlanul fogadta el. Természetesen senki sem születik rasszistának. A fehér úrigyerekeket fekete szolgálók nevelik, és a szívük szakad meg abban a pillanatban, amikor azok iskolás korukban elvesztik „színvakságukat”. A fehér társadalom sem egységes, érdekes módon mind a fehér középosztály, mind a feketék megvetően néznek le a szegény fehérekre, a „white trash”-re. A szegregáció kölcsönös bizalmatlansághoz vezet: a feketék sem tűrik maguk között a fehéreket.

A segítség három nő története. A faji kérdés mellett három különböző női sors is kibontakozik, ami bőrszíntől függetlenül is tipizálható. A családon belüli erőszak szenvedő alanya, a szülők által elvárt családalapítás helyett a botrányos karriert választó értelmiségi és a gyerekét eltemető özvegy a női egyenjogúságért folytatott küzdelem ikonjai. Mert az 1960-as években nem csak a feketék szabadultak fel az elnyomás alól, de a nők is. Ahogy a feketék, úgy a nők is mind a mai napig ritkábban kerülnek vezető pozícióba, kevesebbet keresnek, és kevésbé képesek érdekeiket érvényesíteni. Mert a szegregáció hatása sokáig mérgező. De örüljünk: a sötétség látványosan oszladozik.

Kolbenheyer kommentpolitikája