Bevallom, én is csak a 2008-as német film megnézése után vettem a kezembe Todd Strasser A hullám című könyvét (Budapest, Athenaeum, 2009; az amerikai eredeti: The Wawe, New York, Dell, 1981; eredetileg Morton Rhue álnéven jelent meg, a német kiadásokon a mai napig ez a név szerepel). Magyar fordítása is csak ekkor lett, pedig elég régi könyvről van szó, olyannyira, hogy Németországban kötelező olvasmány. Ez a tény inkább riasztott, mint vonzott, de a film után kíváncsi lettem az eredetire. Elég hamar nyilvánvalóvá vált, miért ez Strasser egyetlen sikerkönyve: egy iskolai kísérletről írt forgatókönyv fantáziátlan és nyelvileg lapos regénnyé bővítéséről van szó. Akkor mitől lett kötelező olvasmány? A sztori egy állítólag 1967-ben lezajlott iskolai kísérlet története: egy gimnáziumi tanár a nácizmus tanítása közben kitalálja, hogy osztályában mozgalmat szervez, amelynek jelszavai a fegyelem, a közösség és a cselekvés. A Hullám – mert így nevezik el a mozgalmat – terjedni kezd, egyenruhája, logója, köszöntése lesz, elsimít régi ellentéteket, és sikereket inspirál. Végül azonban a tanár lerántja a leplet és berekeszti a mozgalmat. Hm. Akkor tényleg az a tanulság, hogy mindannyian nácik vagyunk? Vagy csak valakik szeretnék elhitetni velünk, hogy erről szól a könyv, pedig nem is?

A könyvben a Hullám szinte csak pozitív következményekkel jár: a gyerekek nem versengenek egymással, segítőkészek és barátságosak, fegyelmezettebbek és jobban tanulnak, igyekeznek jobb sporteredményeket elérni. Valójában ezek a sikerek elég szerények, de hát egy önszerveződő mozgalomnak azt mégsem róhatjuk fel, hogy nem eléggé sikeres. Erőszakra csak egyszer kerül sor, kisebb verekedésre, de erről sem derül ki, hogy mennyire szorosan kötődött a Hullámhoz. (A 2008-as német film drámaiabb befejezést kapott, a Hullám által befogadott pszichopata srác a lelepleződéskor bekattan és lelő valakit.) Akkor mi a baj? Lehet, hogy semmi, ahogy a Konzervatórium bloggere is kifejti: a problémákat nem a közösség okozza, azokat a sérült egyének hozzák a közösségbe. Szerinte a film egyáltalán nem az autokráciáról szól, hiszen a Hullámban közösségi döntések születnek, autokrata döntést egyedül a tanár hoz, amikor megszünteti ezt a szépen bimbózó mozgalmat. Szó sincs tehát fasizmusveszélyről a blogger szerint, legfeljebb csak annyiban, hogy az individualista társadalom csődje teszi védtelenné a fiatalokat a szélsőségekkel szemben. Hát ez bizony az a tipikus káeurópai kínosan bornírt szerecsenmosdatás.

Mert a könyv minden fantáziátlansága mellett is világosan megmutatja, hogy mik a kizárólagos csoportképződés veszélyei. Ugyanis először nézzünk szembe azzal, hogy a Hullám nem egyszerűen egy baráti kör vagy fan club, hanem az élet minden területére kiterjedő, ezért aztán kizárólagos mozgalom. Tagjai az iskolában, a sportban és a magánéletben is Hullám-tagok, amit egyenruhájuk vagy köszöntésük is kifejez. Ezzel tehát egyértelmű választóvonal képződik a „mi” és az „ők” között. Az emberi természetből fakadóan ez a fajta kettéosztás sosem lehet semleges, senki sem gondolja azt, hogy a „mi” és az „ők” egyformán fontos, kedves, értékes. De talán még veszélyesebb a megosztás tökéletesen önkényes jellege. Egy ilyen kísérlet arra világít rá nagyon éles fénnyel, hogy az, hogy valaki az adott közösségbe (azaz „miközénk”) tartozik-e, az leginkább valamilyen véletlenen múlik: abba az osztályba jár, ismer valakit stb. És ez a teljesen önkényes szempont, ami semmilyen lényegi tulajdonsággal nem korrelál (a tagok között van fiú és lány, okos és buta, kedves és erőszakos, gazdag és szegény; a filmben hangsúlyosan német és török), határozza aztán meg, hogy értékesebb klubtagnak, vagy értéktelenebb kívülállónak tartanak-e.

Másrészt kiderül a könyvből az önigazolás mesésen egyszerű működése. Az ember leginkább azt hiszi el, amit kényelmes elhinnie. Mivel a tanárnak kényelmes, hogy a gyerekek fegyelmezettebbek, és hízeleg neki a vezéri piedesztál, elhiszi, hogy ártatlan játékról, demonstrációról van szó, akkor is, amikor látja a korlátokat, az önkényességet és a megosztást. A gyerekeknek kényelmesebb nem versengeni, az uniformitásba menekülni az individualizmus kihívásai elől, és elhiszik, hogy a Hullámtól többek, jobbak lettek, akkor is, amikor valójában látják, hogy a közös döntés a csoportnyomás, a konformizmus, a megfelelni vágyás terméke. Az üzenet tehát kristálytiszta. Valóban nem arról van szó, hogy minden közösségi megmozdulás egyenlő a tömeggyilkos nácizmussal. De arról igenis szó van, hogy az önkényesen képezett, ám kizárólagos csoport alattvalókat termel. Ez az iskolai kísérlet egy ún. analógia, kedves szerecsenmosdatók, azaz magyarázó erővel bíró, párhuzamos példa, nem pedig azonosság vagy ok. De az biztos, hogy aki elutasítja az alattvalói létet, abból sosem lesz náci.

Kolbenheyer kommentpolitikája