Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Az elnök intellektuális képességeivel tűnt fel tulajdonképpen azonnal, és ezzel egészséges mértékben ő maga is tisztában volt. Ami persze azt is jelentette, hogy a környezetében mindenkin erőt szokott venni némi szorongás, mondhatni kisebbrendűségi komplexus. Ez most úgy jutott eszembe a söröskorsót az ujjaim között forgatva, hogy épp leülni készült velem szemben, és tudtam, hogy a beszélgetéshez fel kell kötni a gatyámat. Mert amíg az ember a katedrán áll, addig egyszerűen az évek súlya, a felhalmozott ismeret lehengerlő ereje is elég lehet a gyerekek lenyűgözésére. De a tízéves érettségi találkozón, egy Oxfordból hazatért doktorandusszal szemben ez már édeskevés. Bár persze erre utaló jelek már korábban is voltak: egyre gyakrabban szegezett nekem olyan kérdéseket, amikre nem tudtam válaszolni, az egyetlen reális cél csak az elegáns menekülés lehetett, mondjuk úgy, hogy „ezt ebben az elméleti keretben nem lehet megmagyarázni”. Na persze erre a mondatra emlékezett a legjobban. Amikor próbáltam azzal másra terelni a szót, hogy felelevenítettem az érettségit, ahol a gazdasági világválságból és a New Deal keresetélénkítő és állami intervenciós programjából brillírozott, még hamarabb zátonyra futottam. Lehengerlő mosollyal közölte, hogy az egyetem első évében nyilvánvaló lett, hogy a gimiben erről tanítottaknál naivabb modellt elképzelni is nehéz lenne, bár a jó szándékunkban természetesen nem kételkedik.

A tanári önérzetemet nyilván az sérti a legjobban, ha tudom, hogy a kritikusnak igaza van, hiszen akkor nem egyszeri botlásról van szó, de beépített hibáról, alapértelmezett hiányosságról. Muszáj volt ellentámadást indítanom, ehhez új harcmezőt keresnem, és ezért gyorsan a diákönkormányzatra tereltem a szót. Ártatlanra maszkírozott nevetgéléssel vittem be az első horgot, az első diákönkormányzati táborát, ahol tejfelesszájú kilencedikesként a szavazógép szerepét játszotta néhány dörzsölt végzős kezében, akik voltak elég cinikusak ahhoz, hogy ezt ott a helyszínen, nyíltan ki is mondják. Aztán teljes őszinteséget színlelve hosszan ecseteltem a tantestületi értekezleten történt fellépését. Akkora már a diákönkormányzat elnökévé küzdötte fel magát, sőt az ő javaslatára nevezték át a pozíciót titkárból elnökké (akkor innen a poszt címe, csap most homlokára a nyájas olvasó). Ebben a minőségében ő dolgozhatta ki az új megállapodás-tervezetet a tanárok és diákok között a számonkérések rendjéről. Amit aztán remegő térdekkel és kezekkel, el-elcsukló hangon nyolcvan tanár tekintetének kereszttüzében felolvasott. Vagy én vagyok rossz előadó, vagy ő túl naiv, de úgy érzem, nem megy át a hangomba és gesztusaimba rejtett irónia, komoly dicséretnek veszi, még bele is pirul a söre felett.

A lassan, de biztosan emelkedő alkoholszint aztán kezdi elmosni a beszélgetés párbaj-jellegét, és a hangulat egyre oldottabbá válik. Előkerülhetnek a tényleg vicces sztorik, bár az ikszedik érettségi találkozóval a hátam mögött már egyáltalán nem lepődöm meg azon, hogy a poénok zömére nem emlékszem, vagy elfelejtettem, vagy már akkor sem voltam tisztában mindennel, ami az órámon történt. Hát még azon kívül. De azért az érettségijüket követő év szalagavatójára tisztán emlékszem. Valamilyen félreértés következtében még fiatalnak érezhettem magam, és elmentem a hivatalos bál utáni after partyra is. Nyilván az is szerepet játszott, hogy előző évben érettségizett kedvenc tanítványaim is ott voltak, és velük történt a nagy átvonulás. A buli nagyon jó volt, és valóban már egy ideje ugyanazzal a végzős lánnyal pörögtem a diszkógömbök alatt. És akkor valaki a fülembe lehelte: „Kati, Anna, Ármin, Jakab.” A feleségem és a gyerekeim neve. Az elnök mögöttem tornyosult, jóindulatú arcán a szeretetteljes aggodalom, ahogy kedvenc tanára erkölcseit óvja.

Az érettségi találkozó másnapján a szokott kis fejfájással ébredek. Bekapcsolom a gépet és megnyitom a leveleimet. Az elnöktől még hajnalban jött egy link egy friss kutatásra: hogyan befolyásolja egy jó tanár a diákjai jövőjét? „On average, having such a teacher for one year raises a child's cumulative lifetime income by $50,000” Elnök úr, akkor diktálnám a bankszámlaszámom.

Kolbenheyer kommentpolitikája