Miután pár hónapja egy barátom átküldött egy cikket a feudalizmus szakkifejezés használhatatlanságáról, aztán a májusi érettségi kapcsán újra felmerült a kérdés, hogy nevezhetjük-e István államát feudálisnak (vagy létezett-e egyáltalán feudalizmus Magyarországon), már nem lepődtem meg, hogy a Beck kiadó következő kezembe akadó kötete Steffen Patzold Das Lehnswesen című összegzése volt (A hűbériség; München, Beck, 2012). A két hete ismertetett Nationalismus-hoz hasonlóan, sőt annál sokkal kidolgozottabban kettős történetet kapunk: Patzold igyekszik rekonstruálni a hűbériség kialakulását (?) és történetét a 8-9., a 10-12. és a 13-16. században, miközben ezeknek a történeti konstrukcióknak a történetét is elmeséli. Mert a történelmet fogalmakon és kategóriákon keresztül próbáljuk megragadni, de gondolati konstrukcióink egyben meg is határozzák, mit leszünk képesek megragadni. A hűbériség (hűbéri lánc és piramis, hűbérurak és vazallusok, lovagok) az az alapséma, ami a középkorról még az általános iskolai tankönyvekben is megtalálható a korszak esszenciájaként. Patzold könyve alapján viszont nagyon úgy tűnik, hogy egy nagyon mesterkélt és merevsége miatt alig használható fogalommal próbálunk megmagyarázni egy ennél sokkal sokszínűbb valóságot.

A komolyabb összegzések már egy ideje csak a 10. század után beszélnek valódi hűbériségről és így feudális államról is: a közhatalom privatizálása, a közigazgatásnak, igazságszolgáltatásnak és a katonai szolgálatnak a hűbérbirtokokra alapuló átrendezése bontotta volna fel a patrimoniális (frank típusú) államot. De az iskolai tankönyvek továbbra is a kora középkornál tárgyalják a hűbériség kialakulását, ahogy a klasszikus elmélet magyarázta: a frank királyok biztosították így az egyre drágább nehézlovasságot, a lovagokat. A források azonban csak erős prekoncepcióval olvasva állítanak ilyesmit, érzékenyebben hozzájuk nyúlva inkább az látszik, hogy mind a személyes kötődéseknek, mind pedig a földhasználatnak a formális tulajdonjogtól való megkülönböztetésére számtalan praktika létezett. Az ekkor még gyakoribb beneficium (később ezt váltja a feudum mint hűbérbirtok) kifejezés annyi mindent takarhatott, hogy leíró kategóriaként használhatatlan. Az is látszik, hogy nem létezett az iskolában tanított éles különbségtétel a lovagi és a paraszti földhasználat között. A hűbér későbbi népszerűségét az adhatta, hogy olyan jogi forma volt, ami egyesítette a tulajdonjog elidegeníthetetlenségét a használati jog rendkívüli rugalmasságával (az „ingyen" használatától a katonai szolgálaton át a pénzjáradékig).

A francia mediavisztika a korai feudalizmus elvetése után sokáig azt tételezte fel, hogy a 11. század során zajlott le egyfajta forradalmi változás, amikor is az addigi királyi birtokok és közhatalom rendszere hűbérbirtokokká és vazallitássá alakult át. Nos, ha történt is ilyesmi, az biztosan hosszabb idő alatt, és az egyes európai régiókban más-más ütemben és minőségben. Ami talán a legérdekesebb, az egy korai konstrukciós történet. A 11. századi Észak-Itáliában újra felfedezték a római jogot, és annak nyelvezetével és absztrakciós modelljeivel kezdték leírni a kor jogszokásait. Ennek eredménye lett a Libri feudorum című tanulmánykötet, melyben a hűbéri kötelességeket, illetve a hűbérbirtokok forgalmát kategorizálták. Könnyen elképzelhető, hogy nem a régóta létező valóság leírásával állunk szemben, hanem egy elméleti konstrukcióval, amit aztán a német-római császárok politikai célokra instrumentalizáltak: törvénybe iktatták mint a hűbériség rendszerét. A politikai cél pedig nem kizárólag a katonai erő kiállítása volt (azt a késői antikvitás óta valahogy a földbirtokhoz kötötték), hanem a földnek mint elsődleges értéknek az újszerű megosztása: a tulajdonos sérelme nélkül vált átruházhatóvá.. Ebben a kontextusban a többes vazallitás (azaz ha egy vazallus több hűbérúrtól is kap birtokot) már nem zavaró válságjelenségnek, hanem természetes opciónak tűnik.

A 13-16. században már kevesen vizsgálták a hűbériséget, hiszen a kora újkori államokban már nem ezt tekintjük elsődleges szervező erőnek. Igen ám, de ha korábban sem volt az, akkor ez a hanyagolás indokolatlan. Annál is inkább, mert Patzold német példái azt bizonyítják, hogy a hűbériség élt és virágzott ekkor is, sőt mivel a korszak jobban dokumentált, rengetegféle hűbért és azok jogi különbségét ismerjük. Erre a korszakra már végleg igaz, hogy a hűbér bármi lehet, csak épp a hűbéri jog (és a hűbéri bíróság) joghatósága alá kell esnie. A korszak vizsgálata akár arra is következtetni engedhet, hogy nem a hűbériség a felelős a központi hatalom gyengeségéért (ez régi német történeti mítosz: a kisállamiság tragédiájáé), sőt a német fejedelmek éppen a hűbériséget felhasználva láttak hozzá territoriális államaik kiépítéséhez. Patzold szomorúan ismeri be, hogy a hűbériség dekonstruált sémája helyett a modern tudomány nem tud biztosabb fogódzót nyújtani a középkor megértéséhez. Sajnálkozzunk együtt, de mondjunk könnyes búcsút az idejétmúlt elméleteknek.

Kolbenheyer kommentpolitikája