Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Kornél nem nagyon akart elmenni a buliba, na nem mintha a csajok ellen lett volna kifogása, akiket Zoli ígért be, de a dumálástól tartott. Végül nem sikerült hihető kifogást találnia, úgyhogy ott szorongatta a sörét a bárpult közelében és a csajokat bámulta. Nem vette észre időben a már kissé bebaszott Zolit, aki ordítva ölelte magához és ellentmondást nem tűrően rángatta magával a táncolók közé. Nem volt visszaút. A zene elkapta, kezdett felpörögni. A harmadik számnál vette észre, hogy egy göndör hajú lánnyal táncol, összemosolyogtak önkéntelenül, aztán egy latinosabb szám jött, megpörgette a csajt, és a lassúnál már együtt is maradtak. − Iszunk valamit? − kérdezte a lány, pont amikor Kornél egy elegáns meghajlással le akart lépni. Odasodródtak a bárpulthoz, és már nem lehetett megállni egy sörnél, tequila lett belőle, leültek egy asztalhoz és a kezdeti marhulás után Kornél minden félelme beigazolódott, amikor Léna, mert addigra nem lehetett nem megtudni, hogy így hívják a göndört, megkérdezte: − És amúgy mit csinálsz?

− Kultant. Izé, kulturális antropológia. Épp végzek. Még a szakdoga, szóval írom, és … − És? Miről? − Hát ez ilyen izé, furi, meg minden, nem nagyon szokták … − Á, én tudom, mi az, az egyik barátnőm is, szóval, mi a témád? − Hát a sorbanállás. Hogy hogyan állnak sorban az emberek. − Mármint kik? − Hát hogy például az angolok milyen rendesen tudnak, a németek meg irtóznak tőle, olvastam valahol, hogy ez lehet, hogy amiatt van, hogy annyira átmosták az agyuk a háború után, a nácitlanítás, vágod, szóval ilyenek, de annyira nem érdekes. − Dehogynem! De akkor ez ilyen nemzetkarakterológia? Hogy összehasonlítod a kultúrákat? És akkor kiutazol mindenhova? − Á, nem, ezt csak a szakirodalomból … − És lesz saját kutatás is? − Háát, muszáj … − Éés? Mi lesz? Izgi? − Kornélnak kezdett a fejébe szállni a tequila, ilyenkor mintha kettévált volna az énje, az egyik mintegy kívülről, csodálkozva figyelte, hogy mit csinál és mond a másik, ami felett mintha elvesztette volna a kontrollját. − Persze! Igazából nem is külön kutatás, hanem ahogy pörög az élet, figyelem az embereket, és jönnek az esetek.

Tegnap is a Tescoban éppen paradicsomot vettem, több kilót, mert gondoltam, összedobok egy lecsót, nyár van, és az nekem ilyen nyári kaja, szóval összeszedtem néhány zacskóval és odatoltam a kocsit a mérleghez, és egymás után pakoltam rá, tudod, olyan nyomógombos, hogy le vannak rajzolva a zöldségek, megnyomod, és kiad egy ragadós papírt a súllyal meg az árral, szóval, hajolok be a kocsiba, rárakom, megnyomom, ragasztom, rakom vissza és emelem a következőt, és amikor a harmadikat akarom rárakni, hát nem tudom, mert ott áll mellettem egy csaj és rárakta a saját cuccát. Mondom, hogy hé, nem zavar, hogy éppen mérek valamit, erre azt mondja, hogy nem, mert ő siet, és amíg én keresem a következőt, addig ő leméri, és pá, szevasz. Na, ez az egyik véglet a sorbanállásban, akik egyáltalán nem tudnak. Aztán a másik véglet ma reggel a misén, ja ott voltam az anyámmal, szóval az áldozásnál előttem volt egy csupa mosoly jókeresztény, aki mindenkit beengedett maga elé, nem csak a néniket, de mindenkit, mintha ő állna egyedül sorban.

− És én hogy állok sorban szerinted? − kérdezte váratlanul Léna. Kornél vett egy nagy levegőt, az asztal fölött megfogta a lány két kezét, behunyta a szemét, és úgy kezdett magyarázni. A passzív szemlélődő énje jól ismerte ezt a régi csábító trükköt. Kornél először kamuzni akart, de aztán számára is váratlanul kibukott belőle az őszinte véleménye: − Aggódva állsz ott, hogy melyik sor a rövidebb, melyik megy gyorsabban, és persze mindig a másik az. − Léna Kornél kezébe temette az arcát, és nevetett. Hajnalban Kornél a lány telefonszámával a zsebében ment haza. Azon tűnődött, hogy amikor felhívja, mondja el, hogy egyáltalán nem jár egyetemre, vagy hagyja a fenébe az egészet, mint általában.

Kolbenheyer kommentpolitikája