Néha az ember kényszert érez arra, hogy írjon. Az eredményt látva aztán a józan ész, valamint a család és a barátok lebeszélik róla, hogy túl komolyan vegye. De arról már nem sikerül, hogy közzé is tegye. Íme.
Vigyázat, fikció! A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Illés megpróbált kizárni minden zajt, csak a térképet nézte, ami persze elmosódott és hiányos volt, főleg a város szélein, de tudta, hogy útközben nem lesz ideje nézegetni, most kell bevésni az alapvető irányokat, sőt a kerülőutat gyakorlatilag meg is kell terveznie. Két órája van rá, elsőre soknak tűnik a másfél kilométeres távra, de tudta, ez csalóka. Nem lesz egyedül. A nap már szállt le, nem tűzött rá, de a meleg még nem enyhült, párásan fülledt este volt. Az izzadtság már most végigfutott az oldalán, de nem figyelt rá, ennél csak rosszabb lehet. Döntenie kellett. Elindult. Be kell osztania az erejét, de ha az elején nem nyer egérutat, minden elveszett. El akart tűnni szem elől, mielőtt a tömeg is pánikba esik. Mihelyt elárasztják az utcákat a tétova menekülők, megkezdődik a vadászat. Sprintelt az első sarokig, ott csak azért fordult el, mert nem akarta, hogy bárki is lássa, merre ment. Hátranézett, üres volt az utca. Talán egyelőre sikerült. Lassított, de nem vette elő a térképet, csak átgondolta, mit is tervezett el. Nem mehet rögtön a kijárathoz, bármennyire is szeretne, végig kell járnia a megjelölt pontokat, hogy összegyűjtse a felszerelést. Balra fordult. Kiért a vízpartra, és megfontoltan, egyenletesen futott. A nap ekkor bukott alá, narancsban égett a hullámzó folyó. Máskor szép lehet. De most vadásztak rá.

Az első pontot nagyon hamar elérte, sőt meglett a második is. Erre számított is, mire a többség felocsúdik, neki már a harmadik felé kell száguldania, különben elveszett. A vadászokat az elején leköti a könnyű préda, de ezzel legfeljebb egy fél órát nyerhet, utána a túlélők szétspriccelnek az egész városban, és egyre több lesz a vadász. Ez a legszörnyűbb. Akiket otthagyott, akiket ismert, azok fogják üldözni. Megborzongott. Nem akart kockáztatni, újra kerülőutat választott, bár érezte, gyorsabban fárad, mint remélte. Ekkor csapódott mellé a kutya. Zsemleszínű korcs, tépett füllel és valamilyen gusztustalan keléssel a fején. Először megriadt, és le akarta rázni, de aztán úgy érezte, erejének pazarlása lenne. Egyszer meg is állt, a kutya odadugta hozzá fejét. Mi lenne, ha magával vinné? Vajon megvédené? A gondolat reményt adott, bár utólag teljesen valószínűtlennek tűnt az egész. Aztán egyszer csak eltűnt, ahogy felbukkant, váratlanul, nyom nélkül. Most lakott területre ért, ahol volt néhány gyanútlan járókelő. Furán néztek rá, nyilván fogalmuk sem volt arról, mi történt. Meg kellett állnia, hogy kifújja magát, és megpróbálta megkérdezni, merre jár, mert arra nem számított, hogy ennyire nem lesznek utcatáblák. Vagy csak a szürkület játszik vele?

Az öregember érthetetlen választ adott, a gáztelepnél, szajkózta, és nem értette, hogyhogy valaki nem tudja, és a gáztelep hol van. A cigánygyerek már használhatóbb volt, mutogatott, hogy erre meg amarra. Illés azonban a bringájáról nem tudta levenni a szemét. Nem lehetne-e? Hát, tulajdonképpen … És már fenn is ült a csomagtartón, és gurultak. Érezte a menetszelet az izzadt arcán, és ahogy a szíve friss, oxigéndús vért pumpál az izmaiba. Élet. Aztán az emelkedőn lassulni kezdtek, a kölyök persze nyiszlett volt, Illés meg vagy nyolcvan kiló. Gyorsan helyet cseréltek, most ő pedálozott, a combjai sajogtak, de száguldott a futáshoz képest. A nagy kereszteződésben aztán meglátták a vadászok. Majdnem beleesett a sövénybe, szinte eldobta a biciklit, de nem ért rá a szánalomra sem, mi lesz a kölyökkel, rohant be a parkba, a bokrok között próbált eltűnni. Csak a saját zihálását hallotta, látni már alig lehetett a félhomályban, de nem kockáztathatta meg, hogy megáll. Visszanézett a válla fölött, nem látott senkit, de nekiment a fűzfa lehajló ágainak. Káromkodott, oldalra lépett és futott tovább, és majdnem teljes erőből nekirohant a lánynak. Nem régóta ismerte, de sokat látta az elmúlt napokban. Megváltozott, azonnal látta rajta. Éppen csak el tudott ugrani, a lány ujjai a pólója anyagát súrolták. Rohant, ahogy bírt, de egyre kevésbé bírt.

A következő fél órából csak homályos emlékei voltak. Kihalt, szűk, sötét utcák, itt-ott előbukkanó közvilágítás, felugató kutyák, és a vér folyamatos dörömbölése a fülében. Nem tudott gyorsítani, mint amikor a rémálmainkban belefagyunk a levegőbe, és minden pillanatban várta, hogy a vállára esik a vadász karma. Megbotlott, még felállt, de az árkot már nem tudta átugrani, végiggurult a túlsó parton, a hátán feküdve látta a közeledő lányt. Mondott valamit, legalábbis az ajkai mozogtak, de Illés a saját szavait sem hallotta. Tovább gurult és felállt, négykézláb indult. A harmadik pontnál egy időre lefeküdt a földre, és csak akkor döbbent rá, hogy fogalma sincs, hogy menekült meg. Elengedte a vadász? Még nem alakult át teljesen? Van ilyen? Nem ért rá, ezen rágódni, felállt és futott tovább. Most már nem adhatja fel. A negyedik ponton is túljutott. Majdnem elcsábult a legrövidebb út felé, ami szélesen és üresen ásított előtte. De aztán meghallotta a sikolyt. Valakit elkaptak. Kifelé indult. Körbefutotta a temetőt, és amikor elérte a kijáratot, látott három vadászt, amint az ellenkező irányba merednek. Várták, de rosszul számítottak. Bezuhant az ajtón, elterült a füvön, nem érdekelték a szúnyogok, lihegett. Nyert.

A játékosok közül Illés nyerte a Journey to the end of the night tiszafüredi futamát: megőrizte a kék szalagját, és két órán belül jutott célba. Ajna maga sem értette, miért nem fogta meg, talán megesett rajta a szíve, mindenesetre így nem ő lett a legjobb fogó, Csenge hét kék szalagot gyűjtött be.

Kolbenheyer kommentpolitikája